La vida en España

Ott tartottam tehát, hogy úton voltunk Malagába. Még Sevillából írtunk annak a kedves(nek látszó) párnak, akik ígérték, hogy elszállásolnak, sőt valahol fel is vesznek és hazavisznek minket, hogy innentől kezdve telefonon kell tartanunk a kapcsolatot, mert nem lesz lehetőségünk internethez jutni, és amúgy sem működik a coughtsurfing-ünk.

Azt leírtam már, hogy mi volt a baj? Na mindegy, ha igen, akkor leírom megint. Tehát ugye senki nem kapta meg a válaszainkat, és Klára küldött egy üzenetet az oldal üzemeltetőinek, hogy mi van. A válasz a következő. Ugyebár amikor szállást keresel, akkor szépen beállítod a keresési feltételek, mint, a város, az elszállásolandó létszám, és hogy mit jelöltek meg a szállásadók, mennyire biztos, hogy van szabad szobájuk. Miután ezt beállítottad egy külön lapon kilistázza neked a lehetőségeket, az emberek profilját, a róluk írt értékeléseket stb stb. Mivel mi nem akartunk kockáztatni, ezért mindenkinek küldtünk üzenetet, mert biztosra akartunk menni. De természetesen nem akartunk, és nem is tudtunk volna mindenkinek személyre szóló üzenetet küldeni, ezért megírtunk szépen egy sablont, és Ctl+C Ctl+v-ztünk mindent. A rendszer ezt azzal hálálta meg, hogy spam-nek minősített minket, és a felhasználók védelme érdekében blokkolta a későbbi üzeneteinket. Ez rendben is van, csak azt nem értem, hogy hogyan várják el azt, hogy adott esetben 40 különböző szövegű üzenetet fogalmazzunk meg. Képtelenség. 

Na tehát ez az Alicia írt is nekünk, válaszoltunk is mindig, és a kocsiból küldtem neki egy smst, hogy most indultunk el Tarifából, és hogy jelentkezünk, ha odaértünk. A válasz úgy jött, mint egy hidegzuhany. Ugyanis azt írta, hogy ő nem kapott választ egyik üzenetére sem (na ne már, hogy már a mobilom is spamnek titulál...), és emiatt azt hitte, hogy nem megyünk, és most ott vannak nála a barátai. Duma... Tehát megint ott voltunk, mint mindig, már már közömbösen nyugtáztuk a helyzetet, hogy semmink nincs, megint jön az utcán alvás, a kóborlás egész éjszaka. Na nem! 

Malagába érve az első ötlet az volt, hogy menjünk tovább rögtön Granadába, ott lenne szállásunk erre a napra. Aztán mégis inkább elmentünk egy netkávézóba, hogy megkeressük a város legolcsóbb hostelét, mert rájöttünk, hogy egyszerűen most már muszáj fürödnünk és aludnunk, mert hiába vagyunk nagyon kemények, ez az állapot már bírhatatlan. A netkávézóban én megláttam, hogy a partyguys névre hallgató formáció is pozitív választ adott a kanapékérésünkre, sőt mi több, nevet és telefonszámot is küldtek mellé. Mint az őrült hívogatni, és ahol csak lehet üzenetekkel bombázni kezdtem őket, aminek meg is lett az eredménye, megkaptuk a választ, mehetünk hozzájuk, de csak este 9 után. 

Azonnal kiszállt az álom a szemünkből, el is döntöttük, hogy akkor ennyi nap szenvedés után megérdemlünk egy kis luxust, beültünk hát egy étterembe, és a héten először normálisan megebédeltünk, aztán lementünk a strandra. Ott Klára szépen elaludt, én meg bementem a tengerbe, mert egyszerűen már muszáj volt, hogy víz érje a testemet. Mondanom sem kell, hogy nem voltam bent sokat, mert rohadt nagy volt a hullámzás, bennem meg az elmúlt napok gyötrelmei miatt nem volt túl sok erő, hogy ellenálljak neki, úgyhogy kijöttem, még mielőtt besodort volna a francba. Gyakorlatilag a napot utána a parton töltöttük, nem volt erőnk semmit se csinálni. Ekkor érkezhetett el az a pillanat, amikor már ha az egyikőnk közölte, hogy "Istenem, de szarul nézek ki", akkor a másiknak már nem az volt a válasza, hogy "dehogy", hanem csak annyi, hogy "én is"

Este 9-re elmentünk a megbeszélt találkozóra, aztán haza. A szállásadónk két nagyon kedves fiú volt, egy francia teniszoktató és egy spanyol, kaptunk egy saját szobát franciaággyal, és kérdésükre, miszerint mit szeretnénk csinálni, közöltük, hogy először is szeretnénk lezuhanyozni, és kimosni a ruháinkat, mert már vállalhatatlan állapotban vagyunk. Az az zuhany többet ért akkor ezer orgazmusnál... Mikor végre tiszták voltunk, a fiúk megkérdezték, hogy esetleg lenne-e kedvünk elmenni bulizni, mire mi közöltünk, hogy ha lehet, akkor mi inkább az alvást választanánk, és perceken belül már aludtunk is. Ágyban, melegben, tisztán...

A másnapi koránkelés sem sikerült túl jól, 11 körül másztunk ki az ágyból, összeszedtük szépen a kis cuccainkat, és értettünk a célzásból, miszerint ez a szállás csak egy estére szólt. Írtunk még gyorsan másoknak is, akik Malagában laknak, hogy hívjanak fel minket, mert már megint nincs hol aludnunk, aztán hátunkra vettük a rohadt nehéz zsákokat, és elindultunk várost nézni.

Lebattyogtunk egy térre, kávéztunk és reggeliztünk, és közben élveztük, hogy jól érezzük magunkat, hogy nem akarunk minden pillanatban ülve elaludni, hogy nem úgy kell járni az utcákat, hogy közben folyton lessük az eldugott, de mégis biztonságos helyeket, ahol éjszaka fel-felriadva aludhatunk egy-két órát. Mondanom sem kell, nagy fájdalom lett volna, ha az első ötletre hallgatva kihagytuk volna ezt a várost. Gyönyörű volt, mint mindegyik, tele zenével, mindegyik sarkon utcazenészek szórakoztatták a turistákat.

Természetesen válasz nem érkezett az üzeneteinkre, úgyhogy este kénytelenek voltunk megint a két fiút zaklatni, szégyenkezve küldtünk egy sms-t, hogy mégsincs hol aludnunk, és nem lenne-e nagy gond, ha megint náluk húznánk meg magunkat. Szerencsére a válasz az volt, hogy semmi probléma, de megint csak későn mehetünk haza. (így tudva mondjuk nem kellett volna egész nap cipelnünk a cuccainkat, de ez volt a legkevesebb. Az a zsák már szinte hiányzott volna, ha nem lett volna mindig a hátunkon.) Időben bővelkedve beültünk még este egy hangulatos kis bárba, ahol kipróbáltuk a híres malagai bort (az aszúhoz tudnám hasonlítani, nagyon édes és nagyon erős), aztán amikor megkaptuk az engedélyt hazamentünk.

Csak a francia fiú volt otthon, lelkesen meginvitált minket filmet nézni, és bár az igazat megvallva sokkal szívesebben mentünk volna aludni, minthogy spanyolul végigszenvedjük a Világok harca című borzadályt, az illendőség kedvéért megtettük, aztán, mivel másnap korán indulunk elköszöntünk a kedves szállásadónktól, és nyugovóra tértünk. 

Másnap korán kelés, összepakolás, az elmaradhatatlan rohadt nehéz hátizsák a hátunkon, és az elhatározás, nincs már erőnk stoppolni, nem érdekel mennyibe kerül, menjünk busszal. Közel egy óra bolyongással megtaláltuk a buszállomást, megvettük a jegyet, kávé, reggeli, aztán buszra fel, és rövid időn belül, alvás.

A busz le is rakott. A világ végén. Semmi kis falu, nem túl sok látványossággal, alig egy várrom, egy szépnek mondható belváros, rohadt hideg. De akkor miért is mentünk el oda? Mert át lehet látni Afrikába. De nem is akárhogy. Rendesen látni a házakat. Van egy benyúló rész, amire ha kimész, akkor elmondhatod, hogy mögötted van Európa, előtted Afrika, jobbra az óceán, balra pedig a tenger.

Tehát megérkezésünk után szépen lebattyogtunk a tenger, akarom mondani ott éppen óceánpartra, elővettük a napi élelmiszer-adagot, és nekiláttunk. Szomorúan konstatáltam, hogy az elmúlt napok kimerítően hajszolt gyaloglásának köszönhetően vérhólyag nőtt a lábamra, amitől igen fájdalmas volt továbbmenni. Közben felhívtuk azt a pasit, aki mondta, hogy szállást nem tud nekünk adni, de szívesen találkozna velünk egy kicsit. Ő közölte, hogy mi nem is Tarifában vagyunk, hanem a várostól 10 km-re. Mondtuk, hogy ez lehetetlen, úgyhogy Klára térképpel a kezében odament a mellettünk heverésző két fiúhoz, akik svédek voltak (és nem svájciak, mint ahogy én mondogattam egész idő alatt), és megkérdezte tőlük, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. A két srác érdembeli választ nem tudott adni, viszont elkérték a számunkat, hogy találkozzunk este, igyunk meg együtt valamit. Belementünk, de nem kevés hátsószándéktól vezérelve, ugyanis, elmondták, hogy Malagában laknak (mi másnap készültünk odamenni), és hogy egy 5 napos túrán vannak itt, két napot töltöttek eddig a hegyekben, két napot Sevillában. Tehát ez az 5. nap, gondoltuk mi helyesen, ami azt jelenti, hogy holnap mennek Malagába. És mivel mondták, hogy még nincsen szállásuk, de semmi csomag nem volt náluk, ezért rájöttünk, hogy ez valószínűleg azt jelenti, hogy kocsival vannak, ergó, ha kedvesek leszünk velük, talán elvisznek minket.

Ezek után bementünk a városba, (mert amúgy tényleg Tarifában voltunk), megnéztük azt a kevés látnivalót, amit még lehetett, ettünk egy nagyon finom vegetáriánus étteremben, és felhívtuk a fiúkat, hogy hol vagyunk, és hova jöjjenek. Amíg őket vártuk, rájöttünk, hogy nem bírunk még egy estét eltölteni az utcán, ahhoz már túl fáradtak vagyunk, muszáj lesz találni egy olcsó hostelt. Szóval mire a srácok lelkesen megérkeztek, csak megkérdeztük tőlük, hogy elvinnének-e minket Malagába, aztán amikor pozitív választ kaptunk, akkor megköszöntük, és közöltük, hogy mi nagyon fáradtak  vagyunk, és inkább elmennénk aludni.

El is indultunk, hogy keressünk egy hostelt, és ha hiszitek, ha nem, hiába jártuk be a várost, egyszerűen mindenhol ki volt téve a papír, hogy tele van, vagy ha volt hely, az számunkra megfizethetetlen volt. Erre jött az ötlet, hogy azon az úton, ahol jöttünk be a városba, az út szélén láttunk egy hostelt, gondoltuk, az nem lehet olyan drága, és biztos nincs is túl messze, és mivel még mindig jobb volt, hogy mozogtunk, mintha egyhelyben ültünk, és szétfagytunk volna, ezért nekivágtunk az útnak. Igenám, de egy idő után már túljutottunk a kivilágított részen, és a tök sötét autóút szélén gyalogolva, mire rájöttünk, hogy azért félünk egy kicsit, már közelebb jártunk a távolban pislákoló fényhez, amit a hostel bocsátott ki, mint a városhoz. Tehát odaértünk nagysokára, bekopogtunk, mire egy kedves fiú ajtót nyitott, és közölte, hogy most nincs szállóvendégük, a bár pedig már zárva van. Aztán gondolom végignézett rajtunk, ahogy két, a félelemtől sápadt lány az éjszaka közepén a lakott területtől kilóméterekre, koszosan, fáradtan, nagy hátizsákokkal ott áll előtte, és megengedte, hogy addig bemenjünk, amíg ő és a barátja is ott vannak. Ennek eredményeként még órákig ott ücsörögtünk és beszélgettünk velük mindenről, kaptunk sört, és igazi olasz sonkát (tudjátok, amit sárgadinnyével szokás enni), és a végén még vissza is vittek minket Tarifába, ahol leraktak egy még nyitva levő bárban, fizettek nekünk egy-egy kávét és otthagytak. Végeredményben jól jártunk.

Az a bár. Nem tudom, mennyi időt tölthettünk el ott, olyan fáradt voltam már (gondoljatok csak bele, hogy előző éjszaka az utcán és egy állomáson aludtunk vagy 2 órát, és lassan 24 órája fent voltunk, és kilómétereket gyalogoltunk), de az biztos, hogy az egyik legszórakoztatóbb momentuma volt az utazásunknak. A pultos bácsi egy kedves öregember volt, kedélyesen elbeszélgetett velünk, nem hagyta, hogy kifizessük az elfogyasztott süteményt, megosztotta velünk a polip helyes elkészítésének minden csínnyát-bínnyát, és jókat szórakozott azon, amikor a vége felé már néha ülve aludtunk az asztalnál. De a vendégek. Olyan volt, mintha mindenki a saját karikatúrája lenne, elnagyolt, képtelen figurák vettek minket körül, úgy éreztem magam, mint valami elfuserált falusi kabaréban, ahol a helyzet és jellemkomikumon kívül a történetnek az égvilágon semmi cselekménye nincs. Találkoztunk az ötven egynehány évesen is agglegény polgárőrrel, aki a munkája végeztével tért be egy kávéra, oldalán a férfiassága szimbólumául szolgára fegyverét percenként megérintve, aki olyan ronda volt, mint a bűn, de engem persze megtalált, és készségesen felajánlotta, hogy eljön velem Magyarországra, és ott feleségül vesz. Ott volt továbbá a vigyori, akinek semmi nem lohasztotta le arcáról a bárgyú mosolyát, még az sem, hogy kb 50 Eu-t bukott el a félkarú rablóban, nemzetiségét azonban homály fedi, ugyanis egy mondaton belül megszólalt kb négy nyelven, de soha senki nem értette, hogy mit mond. Na ő volt az szegény, akit, mikor leült hozzánk beszélgetni, a fáradtság hatására már nem bírtam tovább, és úgy ahogy van pofánröhögtem. Továbbá egy idő után betoppant a szakállas nő, igényesen kisminkelve, nagy ékszerekkel, akit eleinte még meg is sajnáltam, hogy a sors ilyen csúnya tréfát űzött vele, míg Klára kedvesen fel nem hívta rá a figyelmemet, hogy ő tulajdonképpen férfi. Tovább nem is sorolnám, mert ahhoz új bejegyzést kéne nyitni, ilyen és ehhez hasonló színes egyéniségek keresztezték utunkat, és a végén már azon gondolkodtunk, hogy valójában ez nem is a valóság, hanem a kedves pultos bácsi rémálmában vagyunk, aki valaha nyitni akart egy tisztességes kis helyet, és a város szennye odaszokott, amibe az álomban mi is beletartoztunk, a két meggyötört lány aki betoppan az éjszaka közepén, iszik egy kávét, és aztán ott ül még órákon keresztül. Kívántuk, hogy bárcsak ébredne már fel.

Aztán mikor nagysokára felkelt a nap, ami tényleg nagyon sokára volt, 9 óra tájékán, és már nem volt annyira farkasordító hideg, elbúcsúztunk a bártól, és alvóhely után néztünk. Végül a kikötőbe mentünk, mert az fedett volt, és valamennyire fűtött is, ott a táskánkat az ölünkbe vettük (jól bevált módszer), és aludtunk kb két órát. Utána írtunk a két svéd fiúnak, hogy mikor indulunk Malagába, órák múlva kaptuk meg a választ, hogy most, menjünk a szállásukhoz, és mehetünk is. 

Szegényeket így utólag megsajnáltuk, mivel se nem buliztunk velük, csak elvitettük magunkat Malagába, kedvesek se voltunk igazán, viszont koszosak, két napja ugyanabban a ruhában, úgyhogy kellőképpen büdösek is, és még csak nem is beszélgettünk velük, ugyanis miután beszálltunk a kocsiba, fél órán belül el is aludtunk azzal a kellemes tudattal, hogy megpróbáltatásaink véget értek, Malagában már vár a szállásunk, és végre letusolhatunk, és ágyban alhatunk. 

Az első dolgunk tehát az volt, hogy megtaláljuk a Cádizba vezető utat, ahova ki tudunk állni stoppolni. Megkérdeztük a kedves tűzoltókat, akik elmondták, hogy merre ne menjünk, szépen megtaláltuk, hogy hol mennek fel az autópályára az autók, kiálltunk, kitartottuk a kis táblánkat, mert az is volt ám, meg a kis kezünket, és megintcsak bíztunk a szerencsében. És a szerencse jött. 10 percen belül felvett minket 3 srác, mondták, hogy nem tudnak elvinni Cádizig, de nagyon közel ki tudnak rakni. Mondtuk, hogy ok. Beszálltunk, nagyon rendesen voltak, nevet és számot cseréltünk a David nevű sofőrrel, és mondta, hogy ha bármikor Sevillában járunk hívjuk fel, nála aludhatunk (neki is lesz még szerepe a történetben). Nem tudom mennyit mehettünk, mert elszundítottunk a kocsiban, de egyszercsak szólt David, hogy végállomás, ők most másfele mennek el, eddig tudtak hozni. Kiszálltunk a semmi kellős közepén. Közben jókat szórakoztunk azon, hogy ha a nagyszüleink most látnának, akkor valószínűleg szívrohamot kapnának, ahogy ott állunk, mindenfelé autók mennek, ugyanis az még autópálya, ahol ugye gyalogos nem is lehetne, és közben keressük, hogy vajon melyik út megy Cádiz felé. Nagy nehezen megtaláltuk, az autók épp el akartak minket engedni, hogy átmehessünk, és még intettünk is nekik, hogy menjenek nyugodtan, mire Klára megszólalt, hogy "csak kinyitom már ezt a táblát, hogy lássák, hogy mit csinálunk itt", mire az első de tényleg az első kocsi megállt, és egy kedves öreg úr kiszólt, hogy ő szívesen elvisz minket. Tényleg nagyon aranyos volt, út közben elmesélte Cadiz történetét, elmondta, hogy miket érdemes megnéznünk, ajánlott kávézókat, amik nem olyan drágák, és kitett minket a belváros közepén. Summa summárum, hamarabb értünk oda, mint a fiúk vonattal, amit nem voltam rest egy üzenetben, nem kis kárörvendéssel tudatni is velük.

Cádiz gyakorlatilag egy félsziget, ami benyúlik az óceánba, nem túl sok látnivalóval, egy nap alatt az egész bejárható. A hangulata viszont nagyon sajátos. A város lakosságának a nagy része halászatból él, úgyhogy a piac tele van friss halakkal és rákokkal. Az egyetlen negatívum, amit a számlájára lehet írni, az a lehetetlen időjárás. Mivel nagyon erős a szél, óránként jön egy vihar, de olyan, hogy olyankor futni kell. Viszont nem tart tovább fél óránál, és szépen lehet látni, ha a távolba nézel, hogy éppen hol tart. Közben azért egyszer egy mosdóban belenéztünk a tükörbe, és kellemeset röhögtünk azon, hogy hogy nézünk ki, pedig ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami utána várt ránk. Szóval a nap végére elmondhattuk, hogy már mindent láttunk, leraktuk a cuccainkat Gáborék szállásán, és elmentünk egy bárba. 

A bárban eredeti flamenco szólt, nem az a hamisított populáris szar, amit a japán, meg minden más turistáknak gyártanak, hanem olyan, amit a helyiek hallgatnak. Egy énekes, egy gitár, többnyire improvizálnak, vagy ismert dalok sorait fűzik össze, a közönség pedig hangos bekiabálásokkal biztatja őket. Valami varázslatos élmény.

A flamenco után még iszogattunk az utcán, mi Klárával egy kicsit be akartunk rúgni, mert tudtuk, hogy az éjszakát az utcán kell töltenünk, nem is volt semmilyen szállásajánlatunk, aztán amikor nagyon hideg lett, és Gáborék menni akartak haza, felvettük a hátizsákot, leraktuk az értékeinket náluk, és elindultunk a vasútállomásra, hogy ott töltjük az éjszakát. Igenám, de zárva volt, csak hajnal 5-kor nyitott, és mivel eleredt az eső a változatosság kedvéért, leütünk a fal tövébe az eresz alá, szépen lassan magunkra vettük majdnem minden ruhánkat (rájöttem, hogy túlságosan napsütésre terveztem, és majd szétfagytam), aztán egyszer csak elaludtunk. Nem sokkal később Klára ébresztett, hogy kinyitott az állomás, menjünk be. Bementünk, aludtunk tovább, aztán valami helyik alkalmazott ébresztett, hogy melyik vonatra várunk. Mondtam neki, hogy csak a barátainkat várjuk, de fel is keltünk egyúttal. Nem tudom, két alvó ember biztos rontotta a vasútállomás imázsát. 

Felszedtük hát a cuccainkat, megreggeliztünk (egy kenyér, és fejenként egy paprika), és nekiálltunk a kis táblánkkal stoppolni, lényegesen kevesebb sikerrel. Talán az volt a baj, hogy Tarifába mentünk, de a szó, amellett, hogy egy településnek a neve, ugyanazt jelenti spanyolul, mint magyarul, és elég sokszor elég csúnyán néztek ránk, úgyhogy kb egy órányi próbálkozás után fel is adtuk, hulla fáradtan, koszosan, büdösen elmentünk a buszpályaudvarra, megvettük a jegyet, felszálltunk a tarifai buszra, és el is aludtunk. 

 26-án este indultunk busszal Zaragozába, mert onnan ment reggel 8 valahánykor a gépünk. Már a buszon együtt utaztunk azzal a török fiúval, akivel valaha jártam, ő is Sevillába készült ugyanazzal a géppel. Ezt azért írom, mert szerepe lesz még a történetben. Apró, de vicces szerepe.

Szépen olyan 11 körül megérkeztünk Zaragozába, ahol konstatáltuk, hogy számításainkkal ellentétben nincsen autóbusz a repülőtérre. Mint a taxisofőröktől megtudtuk, nem is lenne értelme elmenni oda, mivel zárva van. (ki hallott már ilyet?) Úgyhogy más választásunk nem lévén, maradtunk a buszállomáson, kifejlesztve a későbbiekben oly hasznos ülve alvási technikát, ami abból állt, hogy hátizsák az ölbe, karokkal szorosan átölelve, fej rá, és alvás. Kevés helyet foglal, és nem rabolnak ki. A hajnali első busszal, tehát olyan 5 óra magasságában szálltunk buszra, és mentünk ki a reptérre, amiről megjegyezném, hogy fenntartják azért, hogy napi 5 járatot indítsanak. Vicc.

A reptéren már lényegesen kényelmesebb volt, és mivel mi online csekkoltunk volt is elég időnk, én el is aludtam hamar. Nem sokkal a beszállási idő előtt ébresztett Klára, hogy mennünk kéne lassan a kapuhoz, és hogy nem tudom-e, hogy a kis török barátunk hova lett. Mondom fogalmam sincs, és még meg is lepődtünk, hogy szó nélkül átment volna a kapun. De a kapun túl sem találtuk, sőt még repülőn sem, és logikus módon leszálláskor sem volt sehol, úgyhogy küldtem neki egy sms-t, hogy mi történt vele, hol van, nincs-e valami baj. Semmi baja nem volt, azt leszámítva, hogy a világ marhája, ugyanis nem hozta el magával az útlevél, és mivel nemhogy nem Uniós, de még csak nem is Európai állampolgár, nem utazhatott. Hát ezen kacagtunk egy sort.

Tehát ott voltunk Sevillában, a világ egyik leggyönyörűbb városában, bementünk a belvárosba, beültünk kávézni, ahol át is öltöztünk, meg is mosdottunk, fogat is mostunk, tehát készen álltunk a városnézésre. Akármerre sétáltunk mindenhol lestük, hogy vajon hol van olyan hely, park, kapualj, bármi, ahol éjszaka meghúzhatjuk magunkat. Közben megvettük szépen a minilmálköltségvetésből engedélyezett napi élelmiszeradagot, ami egy darab kenyeret, és egy kis vizet jelentett. 

Teljesen véletlenül pont ebben az időpontban Gábor (a magyar fiú aki szintén itt tanul) és az egyik barátja is Sevillában volt, úgyhogy találkoztunk velük, és szépen kiültünk egy parkba sörözni. Köszönhetően annak, hogy előtt egy állomáson aludtunk kb két órát, és hogy volt vagy 30 fok árnyékban, egy sörtől már virágos jókedvünk volt. Elmentünk hát Gáborék hostelébe, hogy legalább a szörnyen nehéz hátizsákjainkat letegyük, és hogy bekérezkedjünk zuhanyozni. Ezután az útjaink elváltak, mi elmentünk találkozni egy fiúval, aki mondta, hogy lehet, hogy megy Cádizba, és akkor el tud vinni minket, utána meg kerestünk egy internetkávézót, ami nehezebb volt, mint amilyennek hangzik. Ott aztán Gábor coughtsurfing profiljáról szétküldtem néhány üzenetet Sevillában élő embereknek, hogy sürgős segítségre van szükségünk, és írtam Malagába is annak a párnak, akikhez menni akartunk, hogy hívjanak fel, és a jószerencsére bíztuk magunkat. 

Ezek után ismét találkoztunk Gáborékkal egy bárban, ahol mivel szerda volt, minden csak egy Eu-ba került, elkezdtünk hát sörözni, minekutána, olyan 11 óra körül megcsörrent a telefonom. Egy nagyon kedves Germán nevű fiú hívott, hogy most látta az üzenetünket, és hogy nála tudnánk aludni, fel is jön értünk a városba. Feljött, mi felettünk a cuccainkat, és elindultunk haza. Germán azt mondta, hogy olyan negyven perc lesz gyalog. Aha... Két, azaz kettő órát gyalogoltunk, mire hazaértünk, nekem hólyagosra törte a lábamat a cipő, úgy, hogy ha Kláránál nem lett volna egy papucs, akkor nem tudom, hogy álltam volna lábra utána. Hát hiába, én nem gyaloglásra születtem. Germánnal amúgy hatalmas szerencsénk volt, adott enni, és még szinte meg is sértődött, hogy másnap csak egy szelet kenyeret reggeliztünk, és nem ettük ki a hűtőjét. A nappaliban aludtunk a földön, de úgy, mint akiket fejbe vágtak. 

A következő nap városnézéssel telt. Megnéztük a világ legnagyobb reneszánsz katedrálisát, a főteret, ahol a mór kultúra ötvöződött az európaival, a színházat, amiben éppen kiállítás volt, meg úgy egyáltalán élveztük a hely szépségét. Be akartunk menni az Alcazaba, ami valaha mór palota volt, de megláttuk, hogy 7,5 Eu a belépő, és letettünk róla. Később tudtuk meg Gábortól, hogy ha megfordultunk volna, akkor láttuk volna azt a táblát, amire ki van írva, hogy diákoknak ingyenes. De mivel tudtuk, hogy úgyis visszatérünk még, nem bántunk (nagyon). Közben egy másik hapsii is felhívott, hogy tudna nekünk szállást adni, mondtuk, hogy köszi, már van, de úgyis visszajövünk majd, és akkor hívjuk. Ezt csak azért írom, mert még lesz szerepe a történetben. 

Este azért még összefutottunk a fiúkkal egy sörre egy csodaszép parkban, megbeszéltük, hogy holnap Cádizban találkozunk, ahova ők vonattal mentek, mi pénz híján stoppal terveztük, majd az utolsó busszal hazamentünk, és ismét az igazak álmát aludtuk Germán padlóján. Másnap korán keltünk, reggeliztünk, és kaptunk kekszet meg csokit az útra, hagytunk egy búcsúlevelet, amiben megköszöntünk mindent, megígértük, hogy nagyon jó ajánlást fogunk róla írni két nyelven, és Cádiz felé vettük az irányt.

Először is leszögezném, hogy élek. És mondom ezt azoknak, akik nagyon aggódtak volna értem. 

De hogy az elején kezdjem, és elmondjam, hogy mit is kerestem én Spanyolország legautentikusabb csücskében. Úgy egy hónapja, vagy lehet még annál is korábban Klára barátnőm, a másik magyar lány, aki itt tanul megkérdezte tőlem, hogy mit csinálunk a Semana Santa alatt. A Semana Santa, azaz a szent hét gyakorlatilag a húsvét, de mélyen katolikus ország lévén ennek itt lényegesen nagyon feneket kerítenek, és több, mint egy hetes szünet van az iskolákban, és a boltok is csak hébe-hóba nyitnak ki. Ez alatt a valamivel kevesebb mint két hét alatt kivétel nélkül mindenki utazik, de ezt értsétek úgy, hogy Pamplona például konkrétan kiürült, alig volt ember az utcán. Tehát én válaszoltam Klárának, hogy nekem se pénzem, se tervem, és nem is lehet, hogy baj lenne, ha maradnék szépen a fenekemen és tanulnék, mivel a második félévben gyakorlatilag semmit nem csináltam, jó lenne lassan utolérni magam. Erre Klára mondta, hogy talált 32 Eu-ért oda-vissza repülőjegyet Sevillába április 27-től május 7-ig, és mi lenne, ha elmennénk. Mondtam, hogy rendben van, én benne vagyok a kalandban, de nem lesz pénzem szállásra, meg semmire. Úgy döntöttünk tehát, hogy lesz, ami lesz megvettük a vakvilágba a jegyet amíg még olcsó volt, anélkül, hogy bármi mást is tudtunk volna. 

Közben kitaláltuk, hogy ha már úgyis itt leszünk, akkor tegyünk egy kört, és látogassuk meg Cádizt, Tarifát, Malagát, Granadát és Córdobát is.

De mivel 11 napot az utcán tölteni annyira nem poén, elkezdtünk hát szállást keresni coughtsurfingen. Ha valaki nem ismerné az oldalt, akkor elmondom, hogy ez arról szól, hogy vannak bizonyos emberek, rengetegen, a világ minden pontján, akiknek mondjuk van egy üres szobája, vagy egy matraca, vagy elég helye a lakásban, és szívesen szállásol el utazókat teljesen ingyen. Cserébe persze, ha ő menne másik városba, őt is elszállásolják. A titka az, hogy rendelkezni kell olyan profillal, ami alapján te vagy a világ legszimpatikusabb embere. Gyakorlatilag nagy előny az is, ha lány vagy, mert mindenhol szívesebben fogadnak. Írogattunk hát szépen, kaptunk is bőven pozitív válaszokat, a nagyobb városokban minimum 3 lehetőségünk is volt. A gond ott kezdődött, hogy a válaszainkat, hogy igen, akkor mennénk, már senki nem kapta meg. Kétségbeesetten írogattunk minden nap, de semmi. Klára már írt az oldal üzemeltetőinek is, de választ még nem kapott. 

Így hát mit volt mit tenni, semmi biztosat nem tudva, elindultunk...

Na és akkor vissza a munkához. Rengeteg álláskereső oldalon regisztráltam, elküldtem a jelentkezésemet sok helyre, de semmi. Aztán feladtam két hirdetést, az egyik, hogy szívesen vigyázok gyerekekre, a másik, hogy állást keresek, mint pultos. A legnagyobb meglepetésemre többen is reagáltak a pultos hirdetésre, mindre visszaírtam, a gond csak az, hogy nekem ezután már nem írtak vissza, amit nem igazán értek. Egy kivétellel.

Múlt hét kedden felhívott egy hapsi, mondta, hogy van egy vállalata Pamplonában, és tudna nekem munkát adni, csak előtte mindenképpen találkozzunk. Megbeszéltük tehát, hogy csütörtökön 4 órakor egy kávézó előtt találkozunk. Képzelhetitek mennyire örültem, hogy végre lesz munkám és pénzem. Találkoztunk is, és mivel szakadt az eső, mondta, hogy üljünk be a kocsiba, hogy megbeszéljük a részleteket. Azzal kezdte, hogy a vállalata fotocellás ajtók gyártásával foglalkozik, van nem tudom én hány beosztottja, stb. Kérdeztem, hogy nekem mi lenne a szerepem ebben az egészben. Mondta, hogy ő egész nap Zaragozában van, csak este és vissza Pamplonába, és akkor lenne rám szüksége. Úgy fogalmazott, hogy "megosztani órákat". Itt már kezdett gyanús lenni a dolog, úgyhogy tovább faggattam, de én még mindig naiv voltam. Mondta, hogy az kéne, hogy elkísérem különböző helyekre. Azt hittem, hogy úgy érti, hogy konferenciákra, vagy nem is tudom, én változatlanul hittem benne, hogy tisztességes az ajánlata, aztán közölte, hogy óránként 50 Eu-t tudna nekem fizetni. Na, itt már leesett, hogy mit akar, úgyhogy nyomatékosan közöltem vele, hogy menjen a fenébe, én nem vagyok prostituált, mire azt válaszolta, hogy ez nem is arról szól, ő csak öleléseket akar (ezzel a mondattal tette tökéletesen tönkre az ölelésről alkotott fogalmaimat), és még hozzátette, hogy higgyem el, ő jó ember. Nem akartam mondani, hogy véleményem szerint a jó emberek nem keresnek maguknak kurvákat az interneten, pláne nem egyetemista lányokat. Amikor kiszálltam a kocsijából még utánam szólt, hogy "azt hittem értetted, mit akarok". Anyád!

Mentségemre legyen szólva, azt hittem, hogy az olyan emberek, akik ilyen szolgáltatásra keresnek lányokat, azok speciális oldalakon keresnek. És amúgy is teljesen fel vagyok háborodva, hogy valaki hatvanvalahány évesen azt hiszi, hogy én ezt tényleg meg fogom tenni. Úgyhogy a napom úgy ért véget, hogy hazajöttem, jól kisírtam magamat, aztán átmentem a magyarokhoz, és berúgtunk. Szent Patrik napja lévén nem volt nehéz utána találni egy bulit, úgyhogy valamikor reggel jöttem haza egy igen kalandos éjszaka után. 

De ami történt megtörtént, nem tudta teljesen elvenni a hitemet, akkor is találni fogok munkát. Van egy fiú, akit fel kéne készíteni az angol érettségire, és bár nem tudtam nyugodt lelkiismerettel igent mondani, mégiscsak megtettem, mert kell a pénz. Meg úgy vagyok vele, hogy én is leérettségiztem valahogy, meg amúgy beszélek angolul, és az tuti, hogy jobban, mint ő.

A másik meg, hogy felhívott egy pasi, aki úgy néz ki, hogy tényleg pultost keres, mert mondta, hogy adjam le az önéletrajzomat a bárban, és mivel most hétvégén nem tudtam menni próbamunkára, ezért azt mondta, hogy ha a jövő hét végéig nem talál senkit, akkor felhív. Én úgy döntöttem, hogy ezt nem várom meg, hanem mikor leadtam a CV-t rögtön felhívom. Valami csak összejön. 

Addig is igyekszem spórolni.

Azaz hajmodell. Ugye már említettem, hogy munkát keresek, és elérkezik néha az a pillanat, amikor azt mondja az ember, hogy nekem már mindegy, kell a pénz, elmegyek hajmodellnek. Úgyhogy jelentkeztem,  visszahívtak, mondták, hogy hétfőn reggel kell ide, meg ide menni. Én odamentem.

Rengetegen voltunk, álltunk egy félkörben, miközben egy hapsi, aki kb olyan volt, mint Hajas Laci holland kiadásban, járkált körbe körbe, és válogatta a lányokat. És itt egy pillanatra emlékeztetnék mindenkit, hogy a spanyolok mennyire nem beszélnem angolul, ugyanis ez hozta meg a szerencsémet, mivel a már kiválasztott a hapsi 8 lányt és közölte a tolmáccsal angolul, hogy már csak egy valakire van szüksége, neki mindegy, hogy ki az, aki először jelentkezik. És amíg a többi lány várt a tolmácsolásra, én felnyújtottam a kezem, és jeleztem, hogy én szeretnék lenni. Így hát bekerültem.

Engem a keddi a csoportba osztottak be, így hétfőn csak festettek, aztán hazaengedtek, és megmondták, hogy kedden nagyon korán kell menni a városi konferencia-központba. Ott aztán reggel találkoztunk, adtak ránk szép ruhát, meg magas sarkút, megcsinálták a sminkünket, bevizezték a hajunkat, és közölték, hogy most akkor várjuk a közönséget, mert a mi hajunkat direktben, közönség előtt fogják vágni. Ekkor elkezdtem egy kicsit félni, mert értitek, ha ott van egy csomó ember, akkor nem nagyon van lehetőség tiltakozni a kiválasztott haj ellen, ha az úgy adódna. 

És a félelmem nem volt alaptalan. Ültem kint a széken, a szemek rám szegeződtek, mikor a fodrász közölte, hogy akkor most nézzék meg, mert ennél a hajnál, amit nekem csinál az a lényeg, hogy hátul, a lehető legrövidebbre vágja, 2-3 centisre, és a többit hosszan hagyja. Hát nem tudom pontosan elmagyarázni, hogy mi mindent csinált még, de a végén kivasalta, aztán egy részét a feltupírozta, úgyhogy úgy néztem ki, mint egy koktélruhás punk. Amikor hazajöttem csináltam képet. Szóval majd fizetnek 70 EU-t, de senki nem tudja pontosan, hogy mikor, viszont ingyen van egy új hajam, még ha tiszta szívemből utálom is.

Hát most tényleg nagyon régóta nem írtam, és gondban is vagyok, hogy hol is kezdhetném el.

Nézzük akkor onnan, hogy egyetem. Ugye hét tantárgyam van, azaz 14 órám, ami rengeteg, se időm se energiám nincs bejárni mindegyikre. De azért próbálkozom. A legtöbből beadandót kell majd írni, de lesznek vizsgáim is szép számmal. A gond az, hogy még mindig nem tudom az itteni jegyeimet, ezért még mindig nem tudtam felvenni az otthoni tárgyaimat, ami azért gond, mert biztos vagyok benne, hogy a tárgyfelvételi időszak már rég lejárt, úgyhogy ez külön tortúra lesz megint. Na de az órák nagy részét élvezem, sőt most már értem is. hogy miről van szó, szóval van sikerélmény bőven.

Változatlanul folyamatosan munkát keresek, ami nehezebb, mint gondoltam, de nem adom fel, mivel szükségem van a pénzre. Kifizettem 3 havi lakbért, mert az adósságaimat, és gyakorlatilag el is mert minden pénzem, ami nem a legkellemesebb. 

Az egyik ok, amiért nem írtam ide eddig, hogy gyakorlatilag sose vagyok itthon, vagy amikor igen, akkor fáradt vagyok, vagy másnapos, vagy tanulok, vagy alszom. Általában keddenként jazz-koncertre megyek, egy ilyen kis laza este, iszunk 1-2 pohár bort, beszélgetünk, hallgatjuk a zenét, aztán szépen hazajövünk olyan 1 körül. szóval ilyen kis nyugis. Csütörtöktől szombatig meg általában bulizom, bár a csütörtököt mostanában igyekszem hanyagolni, ugyanis pénteken 3 órám is van, amire eddig még nem nagyon sikerült bemenni. :) Amúgy itt sem működik az "üljünk be 1-2 sörre" elv. Erre tipikus példa a most csütörtök volt, amikor kijelentettem, hogy én nem megyek bulizni, mert most voltam beteg több, mint egy hétig, és nem akarok visszaesni. Viszont volt egy Heineken este az egyik bárban, 1 Eu volt a sör, úgyhogy találkoztunk négyen 9-kor, és elmentünk sörözni abba a bárba. Az este vége az lett, hogy amikor ez a hely bezárt, akkor átmentünk egy utolsó sörre még egy másikba, aztán kikötöttünk a szokásos Erasmusos buliban, mondván, hogy csak beköszönünk, mert úgyis útba esik, na de mindennek a végén hazaértem fél 6-ra. :)

Nem is tudom, mit kéne még írnom. A lakótársaimmal jól megvagyok, bár nem töltünk túl sok időt együtt, mert általában amikor én itthon vagyok akkor ők nem, és fordítva. De semmi gond nincsen köztünk.

Az elmúlt hetekben belekezdtem egy kapcsolatba egy török fiúval, ami működésképtelensége okán pénteken véget is ért, szerintem mindkettőnk nagy megkönnyebbülésére. 

Most így hirtelen ennyi jutott eszembe, jól vagyok, minden rendben, jól érzem magam. Igyekszem majd többet írni.

Egy nappal a vizsgám előtt, és négy nappal a beadandóm határideje előtt, úgy, hogy még semmit nem tanultam, mivel is üthetném el jobban az időt, minthogy ide írok.

A múlt héten szerdán bementem az egyetemre, ugyanis eligazítás volt az Erasmusosok számára. Persze mondanom sem kell, hogy semmilyen érdemi információval nem szolgáltak, de az a kis esemény tökéletes volt ahhoz, hogy végre, több mint fél év után megértettem az Erasmus lényegét, miszerint, hogy megismersz egy csomó embert, akikkel egy csapatot alkottok, az időtök nagy részét együtt töltitek, és folyamatosan buliztok, illetve ilyen programokon vesztek részt. Szóval tök jó, élvezem nagyon, tényleg rengeteg embert megismertem, mondhatni a világ minden pontjából, naponta mentem bulizni, stb. Igen király dolog. Van rajtam kívül két magyar, ami meglepő volt számomra, és egyrészről nem is olyan jó, mivel feszt magyarul akarnak beszélgetni, ami a nyelvtanulás tekintetében annyira nem kifizetődő. Amúgy ennek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy ha már az első félévben és része lettem volna ennek a csapatnak, akkor vajon még most is itt lennék-e. Ezt már soha nem fogjuk megtudni.

Az órák megkezdődtek ezen a héten, de mivel még mindig nem tudom értelmezni a táblázatot, amiből kiderülne, hogy melyik órám pontosan hol van helyileg, ezért ezen a héten még szüneteltetem egy kicsit az egyetemre járást, másfelől tökéletes kifogás, hogy tanulnom kéne, bár ezt eddig még nem tettem meg. Annyira nem visz rá a lélek.

A másik, hogy a bulik megszaporodásának köszönhetően a pénzem is vészesen fogy, jobban mondva elfogyott, úgyhogy most élem fel szépen az otthonról hozott kaját, és imádkozom, hogy minél hamarabb kiutalják az ösztöndíjamat. Mondjuk, amit nem értek, de erősítsetek meg, hogy ugye egy szerződés az aláírás pillanatától számítva lép életbe. És mivel a szerződésben az áll, hogy az életbelépéstől számított 15 napon belül utalniuk kell a pénzt, akkor ez ma van. Úgyhogy reménykedem a legjobbakban, mert már kezdenek felgyűlni a számlák a körülöttem.

Apropó, számlák. Elég erős a gyanúm, hogy Albáék konkrétan hülyének néznek a pénzt illetően. Ugye a lakbár került ott 190 Eu-ba. Elvileg a vízzel együtt fizettem eddig 212 Eu + 17 Eu volt az internet. Ezek után közölték, hogy nagyon nagy lett a fűtésszámla decemberben, majd azt is ki kell fizetni, és hogy kb 60 Eu lesz. Mondtam, hogy mondják meg pontosan, mire az volt a válasz, hogy még nem kapták meg a számlát, ezért nem tudják, de kérdem én, mivel nem központi fűtés, hanem magunknak kapcsolgattuk ki és be, akkor mégis honnan tudják drága lesz, és honnan tudják, hogy kb mennyi. Már ez is gyanús, de a napokban kaptam még egy üzenetet, hogy a villanyt is kéne fizetni, fejenként 33 Eu. Ha az internetet nem is számolom, akkor is 305 Eu-t akarnak rajtam bevasalni decemberre, ami azért is lehetetlen, mert amikor negyedéves vízdíjat kellett fizetni, akkor volt a legdrágább a lakbér, összesen 240 Eu. Szóval ez több, mint lehetetlen, és amikor rákérdeztem, hogy hogy is van ez, akkor magyarázkodni kezdtek, hogy a villanyt nem kell fizetni minden hónapban, csak kéthavonta, és ez most így jött ki. Hát akárhogy nézem, ez a dolog nekem nagyon, de nagyon sántít.

Na mindegy, amíg nem jön meg a pénzem úgysem tudok fizetni egy fillért sem, és nem is fogok. Mert lehet, hogy külföldi vagyok, de hülye azért nem.

Két rövidke hét elég volt ahhoz, hogy elszokjak itt olyan tipikus dolgoktól. Például két héten keresztül az "igen" igent jelentett, a "nem" pedig nemet. Ha valaki azt mondta, hogy találkozzunk fél óra múlva, akkor fél óra múlva találkoztunk, és ha azt mondta, hogy hétkor a kocsmában, akkor hétkor ott volt. Általában, persze ez sem igaz mindig. Most újra meg kell szoknom, hogy itt sem az "igen", sem a "nem" nem ígéret, és mind a kettő egy erős talánt jelent, vagy még annyit sem. Továbbá, hogy valaki azt mondja neked, hogy 20 perc múlva találkoztok, attól még nyugodtan vársz rá egy órát, vagy annál is többet, és nem érti, hogy miért bosszantod fel magad, amikor az érkezése után még csak bocsánatot sem kér. Mondják erre ők, hogy persze, ez azért van, mert én európai vagyok, és az európaiak pontosak, ők meg amerikaiak, és azért késnek mindenhonnan. A válasz szerintem korántsem a kontinensben rejlik, mert van olyan amerikai barátnőm az USA-ból, aki még soha nem késett el a találkozónkról, és vártam már európaiakra is épp eleget. Én nem azért vagyok pontos, mert Európában élek, hanem azért, mert szintem a kimondott szónak súlya van, ha azt mondom, hogy igen, ott leszek, akkor ott is leszek, és ezen felül nem szeretek játszani más emberek idejével, mert az sem szeretem, ha mások játszanak az enyémmel. Tehát a megfejtés szerintem az, hogy déli, még inkább az, hogy latin. Fél év elteltével meg tudok ütközni a mentalitás-beli különbségeken, és el nem tudom képzelni, hogy hogy lehet így élni, amikor egy pici rendszer sincs az életedben. Hogy érnek be ezek a munkába például? Azt hiszem, hogy ha itt élném le az életem se lennék képes arra, hogy ennyire kiszámíthatatlan legyek, talán azért, mert így neveltek.

A másik, hogy itt szeretnék hangot adni legmélyebb felháborodásomnak, miszerint január elsejétől bevezették itt is az EU-ban hatályban lévő legszigorúbb dohányzásellenes törvényt. Jelenti ez azt, hogy sehol, de sehol nem lehet dohányozni, nincs az a bár, étterem, vagy diszkó, ahol ezt engednék. Ez persze a nemdohányzó embereknek nagyon jó, de nekünk, a lakosság másik részének annyira már nem. Édesek a próbálkozások, hogy mindenhol megpróbáltak létrehozni teraszokat, ami sok esetben csak annyit tesz, hogy kiraktak egy asztalt, meg padokat az utca kellős közepére, ahol persze az égvilágon nem ül senki, mivel rohadt hideg van. És a gond valójában ez, mert az egyáltalán nem zavar, hogy amikor hazajövök, akkor nem bűzlök teljesen, és hogy nincs arra lehetőség, hogy mellettem álló emberek minden táncmozdulatnál kiégessenek. Csak, ugye amikor kint mínuszfokok uralkodnak, akkor nem túl kellemes folyton kabátot venni, átverekedni magam a tömegen, kint széjjelfagyni azalatt az 5 perc alatt, amíg a megfelelő mennyiségű nikotin a szervezetembe kerül, aztán vissza az egész. Azt hiszem ennek volt az az eredménye, hogy nosztalgikus hangulatban bujkálva cigiztünk vadidegen emberekkel a wc előtti sorban, amíg a többiek takartak, és egy cigi járt kézről kézre, vagy jobban mondva szájról szájra. Az ínséges idők összehozzák az embereket. :)

Tehát az egésznek a lényege az, hogy bőven vannak még dolgok, amikbe vissza kell szoknom, hogy mást ne is említsek, hogy egy emailre 4 napba telik válaszolni az egyetemnek. De bőven van még időm

Na, akkor most, hogy letisztázzam, hogy hol lakom, miért lakom itt, és miért költöztem el.

Ugye több bejegyzésben is említettem, hogy mennyire jó Albával lakni, mennyire jóban vagyunk, nem is kívánhatnék jobb lakótársat stb, stb. Amikor a kezdet kezdetén Elenát kilakoltatta, és én mellette álltam, akkor Elena mondta nekem, hogy figyeljem meg, Alba olyan ember, aki csak addig kedves veled, amíg szüksége van rád. Mondtam, hogy én ezt azért nem hiszem, velem milyen rendes, ez biztos nem igaz. De sajnos igaz...

Már az Elenás ügy is furcsa. Mert ugye nekem Alba azt mondta, hogy azért kell mennie, mert nem fizet. Mint utólag kiderült, de ez így volt, Elena mondta Albának, hogy minden hónapban, csak a fizetése után tud fizetni, és meg is tette, úgyhogy az igazi okot sose fogjuk megtudni.

Szóval a lényeg az, hogy ahogy telt az idő, egyre jobban hidegültünk el egymástól. Emellett az utolsó két hónapban sosem voltam egyedül, és tudjátok milyen az, amikor nagyon sok apró dolog összejön. Példának okáért egy idő után már kicsit frusztrált, hogy amikor ott volt a barátnője, akkor folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy hogy szexelnek. Meg ehhez hasonló apró tapintatlanságok. Folyamatosan éreztem, hogy én vagyok "a külföldi", soha semmit nem beszéltek meg velem. Nem mondom, lehet, hogy ez mentalitásbeli, vagy kulturális különbség, vagy én vártam túl sokat, de egy idő után már nagyon nem működött. Lehet csak nekem voltak illúzióim, mert miden ismerősöm, aki albérletben lakik, a barátaival lakik, és egy kicsit túlidealizáltam az együttélést.

Ami leginkább betett a kaput, az az, hogy amikor mondtam, hogy maradni akarok, akkor én azt hittem, hogy maradhatok ott, de közölték velem, hogy nem, mennem kell, mert ők már találtak valaki mást a helyemre. Ez a lány amúgy Albának a barátnője, és mellesleg van itt lakása, csak nem szereti. Ez annyira övön aluli volt, hogy innentől nem is akartam már ott maradni.

Na de lényeg az, hogy mondták, hogy amikor visszajövök, akkor maradhatok nyugodtan februárig, vagy amíg nem találok egy másik lakást, nincs belőle semmi baj. Emellett mondták azt is, hogy hagyjam a cuccaimat nyugodtan a szobámban, úgyhogy és szépen behajtogattam mindent a szekrénybe, két polcot foglalt el az egész, de legalább tudtam, hogy hol van.

Ugye tegnapelőtt  visszajöttem, az első kérdésük az volt, hogy találtam-e már lakást. Mondtam, hogy nem, de keresek. Bementem a szobámba, az egész ki volt takarítva, látszott, hogy az már a másik lánynak van előkészítve, ahhoz képest, hogy maradj februárig nyugodtan. Ezek után benéztem a szekrénybe, és a cuccaim sehol. Mondom, mi a szar van? Mire kiderült, hogy a másik lány, aki amúgy csak febr. 1-én költözik be, már elhozta a cuccait, úgyhogy az enyémeket bedobálták két bőröndbe, és átvitték a nappaliba. Semmit nem találtam. Persze a fűtés le volt véve a szobámban, meg lehetett fagyni, de már arra is húzták a szájukat, hogy a szobában szeretnék aludni, ami amúgy nem volt nagy élmény, mert majd' megfagytam. Ja, és vettek egy macskát. Ez csak azért baj, mert amellett, hogy utálom, még allergiás is vagyok rá.

És még tudnám sorolni, szóval ilyen, és ehhez hasonló dolgok miatt döntöttem úgy, hogy én egy nappal sem maradok tovább ebben a lakásban. Volt lebeszélve egy lakásnézésem 3-ra, előtte lementem a szomszédos bárba, ahol az egyik barátnőm dolgozik, kipanaszkodtam magam, aztán eljöttem 3-ra megnézni a lakást. 10 perc múlva közöltem, hogy azonnal be akarok költözni, és mondták, hogy ok.

Szóval este megvártam Juant, aztán áthoztuk az összes cuccomat, berendezkedtem, és most itt vagyok. 3 spanyol lánnyal lakom együtt, nagyon szimpatikusak. Nem csak együtt laknak, hanem együtt is élnek. Értem ezt arra, hogy közösen vásárolnak, közösen főznek, közösek a programjaik, stb. Úgy tűnik ez jó lesz. Mondjuk ahhoz, hogy fizessem, muszáj lesz munkát találni, meg ugye megint indul majd a várakozás, hogy vajon az egyetem mikor óhajtja kiutalni az ösztöndíjamat. De nem baj, optimista vagyok.

Szóval a lényeg a történetben, hogy ami a legjobban bosszant, hogy fogalmam sincs, miért romlott meg így a viszonyom Albával. Tényleg ötletem sincs, mert soha nem mondta, hogy zavarná valami, vagy bármi ilyesmi. Aneval nincsen semmi bajom a mai napig, mondta, hogy attól még tartani akarja velem a kapcsolatot. Albának meg azt ajánlom, hogy ne költözzön össze többé külföldiekkel, mert nem megy neki.

Nahát üdv újra innen, visszatértem. Az ideutam katasztrófa volt, várakozás a köbön, alvás nélkül, rohadt nehéz csomagokkal, és még nehezebb szívvel. Mert nem volt ám könnyű elindulni, bár tudom, hogy most itt a helyem, és rengeteg jó dolog vár még rám, de azért jó volt otthon lenni.

Viszont eldöntöttem, hogy minden jó lesz, és eddig (bár csak egy napja vagyok itt) úgy tűnik, hogy tényleg minden jó. Példának okáért azzal kezdem, hogy ma találtam lakást, és nem is vacakolok tovább, azzal a lendülettel be is költözöm még ma. Összepakoltam mindent, megdöbbentem, hogy mennyi cuccom van, és most várok Juanra, aki segít nekem mindent átcipelni. A lakás 4 szobás, 3 spanyol lánnyal fogok együtt lakni, viszonylag modern, és annyira nem is drága, 225 Eu/hó + rezsi. Nagyon jó helyen van, kb 10 percre innen, ahol eddig laktam, és még közelebb a belvároshoz. A szobám nagyobb valamivel, mint ez volt, és végre nagy ágyam van. :) Úgyhogy a ami napom azzal fog telni, hogy berendezkedem, holnap tanulok egy kicsit, aztán újra belevetem magam a fiestákba.

Ezen felül munkát keresek, és bár az a tervem, hogy egy bárban fogok dolgozni, meghiúsulni látszik, de van egy lány, aki segít mindenben. Ami viszonylag biztosnak tűnik az az, hogy elmegyek egy parókiára, felveszem a legszentebb arcomat, ami nem lesz könnyű, és tőlük kérek mukát. Ilyen gyerek-vigyázás, vagy takarítás, vagy ilyesmi, nekem aztán mindegy, nem esik le a gyűrű az ujjamról, ha nem a világ legjobb munkáját csinálom, amíg megfizetik.

Jövőhéten igyekszem mindent elintézni az egyetemmel kapcsolatban, letudni a vizsgát, és a beadandóimat, bár szinte biztos vagyok benne, hogy van olyan, amit meg fogok iratni mással. És hétfőn vagy kedden amúgy is lesz az Erasmuszos találkozó.

Na mindent egybevetve tele vagyok reménnyel, várom, hogy újra beinduljon minden, hogy történjenek a dolgok, és élményekkel gazdagodjak. Bár szívesen maradtam volna még otthon, most örülök, hogy újra itt lehetek, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jó döntés volt, hogy visszajöttem.

És mielőtt végleg elhagyom ezt a lakást, azért csak belerugok még abba a macskába. :)

Sosem voltam odáig a karácsonyért! Tudom, hogy mostanában nagy divat ezt mondani, de az esetemben ez tényleg így van. Egy nap az évben, amikor szeretned kell mindenkit, kedvesnek kell lenned mindenkihez, mert érzelmek, meg szeretet, meg ilyenek, de mégis utána mindenkinek az az első kérdése, hogy na és mit kaptál karácsonyra? És akkor mondja azt valaki, hogy nem anyagiasodott el az egész. Én általában minden karácsonykor úgy teleeszem magam, hogy utána végighányom az éjszakát (bár idén ez húsvétkor is megtörtént, ami arra enged következtetni, hogy a gyomrom úgy általában a keresztény ünnepek ellen tiltakozik), aztán karácsony másnapján jó szokásunkhoz híven már Levivel ülünk egy kocsmában. Tisztán emlékszem tavaly is így volt, és pont arról beszélgettünk, hogy én egy év múlva nem leszek itt. Hát most nem vagyok ott.

És mit nem adnék érte, hogy ott legyek. Bár ugyanolyan nap, mint az összes többi, és igazán nincs okom panaszra, hiszen Barcelonában fogom tölteni a barátaimmal, de mégis, legszívesebben hazamennék. Egy karácsony, amikor nem fogok a fa előtt állni, és énekelni mielőtt kibontjuk az ajándékokat. Hiányzik az a hangulat, amikor várjuk a nagyszüleimet. Papa mindig elrontja a szöveget a dalban. Milyen apróságok jutnak eszembe. Milyen apróságok tudnak most nagyon hiányozni. Egy karácsony, amikor nem tudom megölelni az anyukámat. Talán ez lesz a legrosszabb az egészben. Önállóságom első nagy lépése.

De holnaphoz két hétre már otthon leszek. 15 nap örökkévalóság. Fura. Amikor megkérdezték tőlem, hogy nem akarok-e hazamenni karácsonyra, rávágtam, hogy nem. Kibírom. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. A legapróbb dolgok miatt fojtogat a sírás.

És szintén ez az utolsó estém Albával, mint lakótárssal. Holnap ő is elutazik, és nem jön vissza csak miután már nem leszek itt.

Na de nem kesergek itt tovább. Az egésznek a lényege, hogy a következő napokban nem leszek internet közelben, ezért itt most kívánok nagyon boldog, békés, és szeretetben gazdag karácsonyt mindenkinek. És csak hogy tudjátok, végtelenül irigy vagyok mindenkire, aki most a családjával ünnepelhet. Amíg nem voltam kétezer kilométerre azoktól, akiket szeretek, nem fogtam fel ennek a jelentőségét. Most már felfogom. És higgyetek nekem, szerencsések vagytok.

Rájöttem, hogy ha Portugáliáról akarok írni, akkor az valahogy mindig elszáll, ezért csakazértsem fogok beszámolni róla. Jó volt, szép volt, nézzétek meg a képeket! :)

Na, hát a nagy dilemmám megoldódott, úgy döntöttem, hogy maradok, és kétheti körömrágás után végre az egyetem is tudomásomra hozta, hogy úgy döntött, hogy maradok. Tehát maradok. (Durva, hogy így fél 12kor milyen jól tudok még fogalmazni, ahhoz képest, hogy egész nap a homoszexuális identitás körülhatárolásának a nehézségeit tanulmányoztam. Vagy pont ezért.) Szóval ma jött meg a válasz, úgyhogy végre tudok lépni valamit az ügyben. Már bementem a külügyi kapcsolatok osztályára, és úgy tervezem, hogy innentől kezdve, amikor csak időm engedi bemegyek, folyamatosan emailekkel fogom bombázni őket, hogy ugye tudjátok, hogy itt vagyok, tudjátok, hogy itt vagyok? Hátha így most tudni fogják.

De ugyebár ez felvet problémákat. Többek között költöznöm kell, ami azért kérdés, mert (persze azon felül, hogy még nem tudom, hogy hova) sok helyen ha egy napot is ott töltesz a hónapból, akkor az egész havi bérleti díjat fizetned kell. Úgyhogy lehet, hogy majd csak februártól foglalom le, és remélem, nem járok úgy, mint mikor először jöttem ki. Mármint, hogy két nappal korábban mondják le az egészet.

Akkor ott van még az, hogy le akarok-e diplomázni ebben az évben. Erről nem ártana többet megtudni, mert egyik oldalról szeretnék, másik oldalról viszont nem akarok indokolatlanul sok dolgot a nyakamba venni. Hiszen szemtelenül fiatal vagyok. Igen, ez így van. :D Többek között a kedvenc problémám, hogy nincs meg egy fél év tesim. Na, ennek is utána kell még járni, de ha azért nem kaphatom meg a diplomámat, mert hiányzik egy tesi, akkor nagyon, de nagyon nevetni fogok. Mert kb nem tudok mást csinálni.

Mostanában szörnyen fáradt vagyok, és csak az otthon-egyetem párosításra vagyok képes. A fejemre nőtt a sok beadandó. Emellett jövő héten lesz vizsgám szociálpszichológiából, és van még olyan, amit azt sem tudom, mikor tudok megcsinálni. Mert pont az itteni vizsgaidőszakban leszek otthon.

Mert, hogy otthon is leszek ám. Január 6-án érkezem dél körül, és 20-án jövök haza. Pontosan két hét. Egy nappal sem több, egy nappal sem kevesebb. 14 napom lesz arra, hogy megcsináljak minden vizsgát, elintézzek minden papírt (és mivel egyszer már végigcsináltam ezt az Erasmus cécót, nem számítok semmi jóra), valamit arra, hogy időt töltsek a családommal, és persze kellő mennyiséget bulizzak a barátaimmal, mert már most látom, hogy feszt inni kell majd. Pedig mióta elhagytam a bankkártyámat, már mértékkel bulizom. Amúgy a kártyám megvan végül, és ez az a történet, amivel nem fogom itt égetni magam. Pedig vicces... :D

Mit is írjak még. A karácsonyt Barcelonában fogom tölteni a barátaimmal, jelenleg azt szervezzük, hogy valakinél aludhassunk, mert nem igazán van pénzünk szállásra. Vagyis ők szervezik, mert én senkit nem ismerek ott. A szilvesztert itt töltöm Pamplonában, jelenleg társaságot keresek. Mert akikre eredetileg számítottam Párizsban lesznek (de szar, már nekik), de nem félek, találni fogok valakit. Amúgy pont most hétvégén szembesültem azzal, hogy hiába eléggé nagy ez a város, a külföldiek (mármint azok, akik nem szigorúan csak a többi Erasmusossal mennek mindenhova, mert ilyeneket is ismerek) többnyire ismerik egymást. Rájöttem erre akkor, amikor becsöppentem egy olyan buliba, ahol mindenkit ismertem, csak mindenkit máshonnan, csak azt nem tudtam, hogy ők ismerik egymást, azt meg, hogy honnan, arról lövésem sincs.

Tehát 21 nap múlva megyek haza, és addig még rengeteg mindent el kell intéznem, de végeredményben megéri. Miután eldöntöttem, hogy maradni akarok, már nagyon akartam, és amikor ma megkaptam az emailt, kb fél órát ugráltam körbe körbe a szobámban. Szóval nagyon örülök neki. A következő félévet a nyelvtanuláson kívül a kapcsolatépítésre szánom. Hiszen mire jó az Erasmus, ha nem arra, hogy a későbbiekben bármelyik országba elmehess úgy, hogy nem kell a szállásért fizetni. ;)

Hát a következő bejegyzésnek sokan nem fognak örülni. Vagy hát nem tudom.

A lényeg a következő. Kb 3 hete kaptam egy emialt, hogy itt meg itt tudom meghosszabbítani a kint tartózkodásomat. Úgy gondoltam, hogy hát, jó, és be is zártam, el is felejtettem. Aztán néhány napja szöget ütött a fejemben a gondolat. De mi lenne, ha.... ? Hát azóta kb semmit nem tudok csinálni, egyfolytában ezen jár az agyam. Már írtam pro és kontra listát is, de az sem segített, mert ugyanannyi jött ki mindkét oszlopban. Tehát a lényeg az, hogy gondban vagyok.

Nézzük az érveket, amik mellette szólnak:

1. Ugyebár a kezdésem nem ment itt éppen zökkenőmentesen. Az egyetem nem tudta, hogy itt vagyok, éppen ezért nem ismertem meg sok embert, kimaradtam ezekből a nagy közös Erasmusos cuccokból. Nem arról van szó, vannak barátaim, mindig van mit csinálnom, sőt valahol hálás is vagyok azért, hogy nem más nemzetiségűekkel lettem jóban, hanem anyanyelvűekkel, mert a környezetemben látom, hogy hol tartanék spanyollal, ha nem így lett volna. De azért néha elfog az irigység, amikor látom, hogy mások milyen nagy társasággal vannak örökké, mindig együtt stb. Ezt a részét is szeretném kipróbálni, és ha maradnék, akkor tutira ott lennék az első naptól kezdve minden ilyen eseményen, megismernék egy csomó új embert a világ minden pontjából, és tudnék utazgatni egy csomót.

2. A nyelv. Bár bárkivel találkozom, aki ismert, amikor kijöttem, mindenkitől azt hallgatom, hogy hihetetlen fejlődésen mentem keresztül, mégsem állok még olyan szinten, hogy egy nyelvvizsgát meg tudjak csinálni, ami ugye elengedhetetlen a diplomához. Ha viszont itt maradnék még egy fél évet, akkor nyelvtudásom tökéletes lenne, ami többek között segítene munkát is találni a nyárra, meg ilyenek.

3. Utazás. Lenne elég időm bejárni, és megismerni egész Spanyolországot, és nem kéne kapkodva a vizsgáim, és a hazautazásom között szervezni az utazásokat, ami lehet, hogy drágább is.

Mindenképpen mérhetetlenül sok élménnyel gazdagodnék, mint ahogy gazdagodtam eddig is. Ez egy olyan lehetőség, ami soha nem tér vissza az életben. Egyszer van. Mert mikor máskor adatik meg, hogy egy évet külföldön élhetek úgy, hogy gyakorlatilag az egyetem fizeti. Szeretnék maradni. De rengeteg félelem is van bennem. De hát akkor is volt, amikor kijöttem, és lám, milyen jól érzem itt magam. Pl ezen a hétvégén megyek Portugáliába. Váratlan ötlet volt, egy cseh lánnyal. Otthonról azért ilyeneket nem tudnék megcsinálni.

Ami ellen szól: család, barátok, egyetem.

Az első kettőt nem kell magyaráznom. Fontosak, szeretem őket, nagyon hiányoznak.

Az egyetem. Meg kéne csinálnom az összes vizsgámat villámsebességgel, megírnom a szakdolgozatomat, leállamvizsgáznom, és itt is teljesíteni a követelményeket. És ha mindezt megcsinálom, akkor nem csúszok. Kurva nehéz, de nem lehetetlen. A szakdolgozatom 90%-át úgyis itt írom, és ha kint maradnék, akkor hazamennék januárban két-három hétre, be tudnám szerezni a hiányzó magyar szakirodalmakat, és kihoznám. Egyúttal a vizsgaidőszakban lennék otthon, nem kéne egyéni vizsgarendet kérnem.

Be kell adnom a felvételi jelentkezést, de azt meg tudom csinálni, amikor hazamegyek, csak magát a felvételit nem tudom, hogy hogy.

Ami egy kicsit nagyobb probléma, hogy el kéne költöznöm innen, mert már kiadták a szobámat februártól. De ha Mo-ról találtam albérletet, nulla nyelvtudással, akkor ez itt nem lehet probléma. És Albáék segítenének. Pl van egy kiadó szoba, 5 emelettel feljebb. Két lány lakik ott. Nem lenne nagy változás, de persze meg van a kockázata.

Akadály még a pénz, de végeredményben beszélek már olyan szinten spanyolul, hogy ha nagyon keresnék, akkor találnék munkát magamnak, februártól meg pláne. És akkor több pénzem is lenne.

Ami a legnagyobb visszatartó erő, az a családom, és a barátaim. Nagyon hiányoznak, hiányoztok, és rossz azt hallgatni, hogy mikor jössz már, mikor jössz már. Ezek után hogy álljak oda, hogy oké, sziasztok, itt vagyok, de jó, de megyek is vissza. Másrészt nem ez az az időszak, amikor önzőnek kell lennem? Mások is élnek külföldön, és én nem örökre maradnék itt. Tényleg.

Mindent összevetve, nem tudom. Nagyon szeretnék maradni, de nagyon félek is. Segítsetek! Mit tanácsoltok? Mit csináljak? Teljesen tanácstalan vagyok.....

Egy aprócska megjegyzéssel kezdeném. Mégpedig, hogy minek írok ide, ha nem olvassátok? Akárkivel beszélek, mindig megkérdezem, hogy olvasta-e a blogomat, mert akkor nem kell mindent elmesélnem ötször, és a válasz mindig az, hogy nem, meséljek csak nyugodtan. Ejnye....na de akkor most mesélek.

Az elmúlt hetem elég mozgalmasra sikerült. Szerdán nagyon unatkoztam, úgyhogy ráírtam a barátnőmre egy üzenetet, hogy ugyan csináljunk már valamit. Mondta, hogy jó, úgyis minden szerdán van egy ilyen kis hasznos összejövetel, aminek az a lényege, hogy spanyolok és angolok találkoznak mindig valamilyen kedves kis hangulatos bárban, és gyakorolják egymás nyelvét. Tehát a spanyoloknak ez jó, mert tanulnak angolul, az angoloknak ez jó, mert tanulnak spanyolul, és meg magyar vagyok.. :D Na de alapvetően szeretem ezeket a szerdákat, tényleg tök hasznosak. Tehát megérkeztünk a bárba ezzel a lánnyal, meg egy másik ismerősünkkel, és arra mondatra léptünk be, hogy jó, akkor alkossunk 4-5 fős csapatokat, és kezdődhet a kis játékos vetélkedő. LOL. Nem pont erre számítottunk. A játék angolul folyt, és a lényege az volt, hogy mennyire ismerjük a várost ahol élünk, és mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy mi folyik a világban. Szerintem utolsók lettünk, bár nem értettem pontosan, minden esetre jól éreztem magam.

Csütörtök. Hát pffffff. A szokásos szórakozóhelyre mentünk, ahol most éppen "Italian Business Party" volt (fogalmam sincs, hogy mitől volt olasz, mert egy olasz szám nem ment le). Na, hát van egy pont, amikortól az emlékeim igencsak hiányosak, vagy így is lehetne fogalmazni, hogy nincsenek. De nem csak én jártam ám így, hanem Daibed is, úgyhogy eldöntöttük, hogy nem mi vagyunk a hibásak, hanem a beer-pong nevű játék. A lényege: Kell hozzá egy ping-pong asztal, 2 liter sör, összesen 12 pohár, és négy ember, ami két 2 fős csapat. A sört kitöltjük a poharakba, így mindkét csapat előtt van hat pohár, szép szabályos alakzatban, és a ping-pong labdával (ja mert az is kell hozzá) bele kell találni a másik csapat poharába. Ha beletaláltál a másik csapat egyik emberének húzóra meg kell innia a sört. Vicces, de veszélyes. Úgyhogy szívesen mesélnék még erről a buliról, de sajnos nem tudok. Szerintem jól éreztem magam. :) Mindenesetre pénteken csak vegetáltam egész nap, mert hosszú ideje nem voltam még ilyen másnapos.

Na de a péntek. Éljen a spontaneitás. Az úgy volt, hogy átmentem a szomszédba (mint mindig), és eldöntöttük, hogy felmegyünk a városba kajálunk valamit. Ez eddig meg is történt. Hogy itt milyen hülyeségeket esznek. Nem tudom írtam-e már, hogy itt egy bár, ahol lehet inni és enni is (és mondjuk nem méreg drága) úgy néz ki, hogy nincs ám szék, meg asztalok, állva eszel, és a szemetet szépen dobálod a földre. Rendszeresen esznek ilyen félig sült krumplit majonézzel, meg valami csípős izével, és mindig kapsz ingyen vagy egy kiló kenyeret a kajához. Aztán ettünk még ilyen kis mini polipot ugyanazzal a szósszal (azok a darabok, amik nem hasonlítanak az állatra egész finomak. A többihez nem volt gusztusom), és aztán az én ötletemnek köszönhetően rendeltünk egy adag kagylót. Valami paradicsomos cuccban hozták ki. Szörnyű. Gusztustalan. Olyan, mintha hal ízű rágógumit ennél. Fúj.... Ezek után, én úgy gondoltam, hogy hazajövünk, de nem, mert mondták a többiek, hogy jön az a barátjuk, akivel San Sebastianban is voltunk, és bevásárolta ugyanazt a két üveg rumot és kólát, mint ott. Mi Daibeddel, okulva a csütörtökből, égre-földre esküdöztünk, hogy mi aztán ma nem fogunk inni, max 1-2 sört, de ha egyszer máshogy hozta az élet.... Gyakorlatilag az egész éjszakát az utcán töltöttük, meg voltunk egy bárban kb 10 percet, de nagyon jó volt. Olyan hajnal 4kor meg felhívott Francesco (értitek??? hajnal 4kor. Akár aludhattam is volna), hogy hol vagyok és mit csinálok, mert találkozni szeretne velem. Mondtam neki, hogy ha felmászik a belvárosba, akkor találkozhatunk, úgyhogy olyan fél 5kor leváltam a társaságtól, találkoztam Francescoval, aztán hazajöttem. Mint kiderült, jó döntés volt, mert a többiek reggel 7kor értek haza. Ennyit a csendes vacsoráról.

Tegnap megint átmentem Juanékhoz, kajáltunk, aztán kb 2 órán keresztül győzködtük magunkat, hogy menjünk el valahova, de a fáradtság győzött. Úgyhogy hazajöttem olyan 11kor (ami nem nagy teljesítmény, mert csak 1 emelet), és köszönhetően annak, hogy azt hittem, hogy megyünk valahova, és ezért 7kor még ittam egy kávét, hajnal 3ig nem tudtam aludni. Ma felkeltem 1kor, és nem vagyok hajlandó csinálni semmit.

És még valami. Daibed ma elutazott Londonba, és már nem jön vissza. Tegnap elköszöntem tőle. Kicsit ironikus volt a búcsúzás. Megbeszéltük, hogy találkozunk Mexikóban, vagy Magyarországon. Szomorú, mert nagyon megkedveltem ezt a fiút, ha együtt mentünk bulizni, az valahogy mindig jól sült el. De hát ezt vállaltam, amikor kijöttem. Hogy olyan barátokat szerzek, akiket lehet, hogy soha többé nem fogok látni. Éppen itt az ideje, hogy hozzászokjak az elvesztésükhöz. De azért mégiscsak szomorú egy kicsit.....

Hát az elmúlt időszakban elég sok minden történt velem. Ha csak pár szóban akarnám összefoglalni, akkor buliztam, buliztam, és buliztam. Ennek keretében megjegyezném, hogy most már hivatalosan is a föld összes országában nagykorúnak számítok, és fogyaszthatok alkoholt. Ez a jeles esemény is méltó módon meg lett ünnepelve, összekötöttük a Haloweennel.

De most nem erről akarok írni. Múlt hét csütörtökön, amikor épp a szomszédban voltam, és iszogattunk a buli előtt, mondta az egyik barátom, hogy ők szombaton mennek San Sebastianba, mert lesz ott valami koncert, és hogy nem akarok-e elmenni velük. Először nemet mondtam, mert van tanulnivalóm bőven, de aztán rájöttem, hogy a könyv, amit el kéne olvasnom nincs meg a könyvtárban, és meg kéne vennem, amit nem vagyok hajlandó, csak azért, hogy egyszer elolvassam, úgyhogy pénteken úgy döntöttem, hogy egye fene, menjünk! Itt jegyezném meg, hogy milyen ügyesen elkezdtem tanulni a spontaneitást. :)

Na, szombaton mentünk a 17:30-as busszal. Nem tudom, írtam-e már, hogy itt a föld alatt van a buszállomás. Ha nem, akkor most írom: itt a föld alatt van a buszállomás. Hát nem fura? A jegy oda-vissza 15 Eu volt, ami elég baráti. A módszer az, hogy, csakúgy, mint mondjuk otthon az IC-n itt is helyre szóló jegyet kapsz, és hogy mindenki kényelmesen utazzon, tegnap pl egy időpontban 2 buszt indítottak. Hát nem egy Magyarország... :) A táj varázslatos volt, hegyek között mentünk, gyönyörű az egész. Sajnos képeket nem tudtam csinálni, mert ha nem vakuztam, akkor elmosódott, ha meg igen, akkor visszaverte az ablak. Na, már a buszon elkezdtük megalapozni a hangulatot, mindenkinél volt egy liter boroskóla, mert el is fogyott egyhamar.

Amikor odaértünk elindultunk keresni egy boltot, ahol vettünk még bort és kólát, aztán irány a belváros. Hát festeni sem lehetne szebbet. Imádtam. Olyan volt, mintha egy filmbe csöppentünk volna. Ez után jött valakinek az a hülye ötlete, hogy vegyünk rumot, és kólát, és hát mért is ne, plusz két üveg rummal felszerelkezve irány a tengerpart, és lehet alapozni. Az egész nagyon jó volt. Utána kb egy óra bolyongás után megtaláltuk a bárt, ahol a koncert volt, de ami a poén, hogy végül nem mentünk be, mert nem volt akkora buli, hogy kiadjunk érte 7 Eu-t.

Amúgy itt ugye úgy működik, hogy nem mehetsz ám be egy bárba csak úgy pisilni, csak akkor használhatod a wc-t, ha fogyasztottál. Na, mi ezt úgy játszottuk ki, hogy minden bárban, ahol pisilni akartunk engem küldtek előre, hogy beszéljek magyarul, és totál 0 spanyollal tudakoljam meg, hogy hol a mosdó. A többiek meg álltak mögöttem, és bólogattak, hogy nem semmit nem beszélünk spanyolul. Nem mintha nem sütött volna mindegyikről, hogy latin, de mind1. Igazából be is jött, mert mire eljutottam addig, hogy szótárat lapozgatva kinyögtem spanyolul, hogy mosó, a pultos általában már megunt annyira, hogy nem kezdte el nekem magyarázni, hogy én oda nem mehetek, úgyhogy nem kellett a szabadban pisilnünk. :)

Az este vége az lett, hogy Lili nagyon rosszul lett, úgyhogy szórakozóhelyre nem nagyon tudtunk bemenni, alkoholt már nem árultak csak a bárokban, úgyhogy egy bárban vettünk sört, meg valami kaját, és mivel elkezdett irtózatosan szakadni az eső, és nem tudtunk sehova se menni, beültünk egy kapualjba, és felváltva aludtunk. Valamikor 6 körül indultunk el az állomásra, amikor is szarrá áztunk, de szó szerint, nem volt az az ernyő, ami megvédett volna, ott még ültünk egy másik kapualjban, és vártuk, hogy kinyisson az iroda, ahol átváltottuk a jegyünket a korábbi buszra, és hazajöttünk. A haza utat végigaludtam, és amint hazaértem ettem, letusoltam forró vízzel, és beestem az ágyamba. Most meg tanulnom kéne, de nem visz rá a lélek. Mondanom sem kell, másnapos vagyok. De megérte.

Még mindig boldog vagyok. :)

Hát sok minden.

Nagyon régen nem írtam, de nem azért, mintha untakoznék, sőt ellenkezőleg. Pl ma letudtam az első vizsgámat spanyolul. Ennek köszönhetően olyan fáradt vagyok, hogy alig látok ki a fejemből. Egész múlt héten erre tanultam, nem mentem sehova, és nem csináltam semmi mást. Mégsem sikerült teljesen úgy, ahogy szerettem volna. De azzal nyugtatom magam, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt a vállalkozás. Mármint úgy értem, hogy két hónapja sincs, hogy itt vagyok, és jó, hogy mostmár a spanyolom van olyan jó, hogy angolul már nem is kell beszélnünk, és rengeteg mindent értek, de azért 120oldalnyi szociálpszichológiát megtanulni, az azért elég mástészta. Az a baj, hogy amikor olvasok, akkor nagyon sokmindent, majdnem mindent értek. De nem fordítom közben a fejemben, így ha valaki megkérdezi, hogy ez mit jelent, akkor hirtelen nem tudom elmondani. És erre a vizsgára meg kellett tanulnom a szavakat, ami a szaknyelvet jelenti, és mellé az anyagot, amiben persze minden dolognak volt min. 3 tipusa, és abból min 1-nek mindig volt minimum 2 tipusa, szóval ahh. De ettől függetlenül volt olyan kérdés, amire tudtam válaszolni, de az már egy másik kérdés, hogy a tanárom képes-e megérteni, hogy mit is akartam ezzel kifejezni.

Na más. Úgy tűnik, minden papírom kezd redben lenni, vagyis rendben van, és mostmár hivatalosan is itt tanulok, megvannak a tárgyaim, stb. Hát ez így két hónap után nem kis eredmény. :)

Azt sem tudom, mikor írtam utoljára, de ha jól emlékszem, éppen akkor kezdtem megismerni más külföldi diákokat. Na ezzel úgy áll a dolog, hogy igen, ismerem őket. És ennyi. Ha találkozunk egy buliban jól elvagyunk, de amúgy megvan a saját társaságom. Nem eröltetem az erasmusos bulikat, bár valahogy mindig ott kötök ki. A fb-on megtaláltam azokat a csoportokat, amik ersamusoknak szerveznek különböző programokat, és így értesülök róla rendesen. Minden csütörtökön pl valamilyen témával rendeznek bulit. az utolsó téma a '80-as évek volt, most pl Good Vs. Bad party lesz. Ha beöltözöl, kapsz ingyen felest. Amúgy a hely nagyon olcsó és nagyon közel van. Itt jegyezném meg, hogy legszebb öröm a káröröm, mert ugye én nem lakom a közel az egyetemhez, elég sokat kell utazni, emiatt korábban kel kelnem stb. De minden szórakozóhely itt van 5 percre, és azért olyan jó érzés, hogy amikor vége van egy bulinak, és mindenki azon nyavalyog, hogy vajon hogy fog hazajutni, akkor én tudom, hogy mire ők belépnek a lakásuk ajtaján, én már az igazak álmát fogom aludni. :)

Ja és még valami. Mint gondolom mindannyian láttátok, töltöttem fel képeket fb-ra a buliról. Akkor most itt is nyomatékosan megkérek mindenkit, hogy egy fénykép alapján, lehetőleg ne tessenek kombinálni, és amikor lájkoltok, vagy kommenteltek valamit, akkor jusson eszetekbe, hogy aki a képen van, nekem ismerősöm fb-on, és ezt látja. Példának okáért feltűnően megszaporodtak a lájkok egy fénykép alatt, amin egy fiúval vagyok, aki történetesen a szomszédom, és egy nagyon jó barátom, és történetesen aznap este vallott nekem szerelmet, és én történetesen aznap este utasítottam vissza. Ezek után elég kellemteln volt, hogy óránként törölnöm kellett a "ki ez?" és "hmmm", meg "hohoho" kommenteket. Szóval kedves barátaim. Ha lesz valakim, akkor úgyis tudni fogjátok, ha meg nem, akkor az valószínűleg nem véletlen. Ezen felül nem áll számndékomban minden kalandomról beszámolni (mert gondolhatjátok, hogy ha már körül vagyok véve a latin férfiak hadával, akkor nem fogadtam szüzességet), de nyugi, ha bármi elítésre méltó történik, akkor azt elmondom. És amúgy is sokkal etikusabb tőlem megkérezni, mint hogy pl olyan ember is kommentelt, akit egy éve nem láttam. Na mindegy, ez egy kicsit felbosszantott.

Ja, amúgy megkaptam az ösztöndíjamat, gondolom mind tudjátok, és hát rájöttem, hogy semmire nem lesz elég. Épphogy kifutja az albérletet, és hát szó se róla, az első héten kicsit belehomorítottam a kiadásokba, élvezvén, hogy gazdag vagyok. Ja és itt jegyezném meg, hogy milyen rohadt szemétség már, hogy egy szórakozóhelyen, ami kimondottan külföldi diákoknak szevez bulikat, akik köztudottan csórók, leértékelik a feleseket 1 Eu-ra a sört meg 1,5-re. Életemben nem ittam ennyi tequilát, és nagyon régen voltam ilyen szarul másnap.. Ja, és egy jótanács. Ne tequilázz mexikóiakkal. Fenektlen gyomruk van, és nem hat rájuk. Egyszerűen nem. Te meg már a világodat nem tudod, de nem tűrik, hogy egy körből is kimaradj.

A terveim a hétre, hogy bepótolok minden, a múlt héten elmulasztott bulit, mert halloween, meg jön a szülinapom is, úgyhogy jól akarom érzeni magam. Na meg persze tanulok. Talán soha nem tanultam még ennyit, mint mióta itt vagyok. De megéri.

Összegezve annyit tudnék elmondani, hogy boldog vagyok. Határtalanul boldog a semmiért és mindenért, és nem tudom megindokolni. Szeretek itt lenni, és pillanatnyilag nincs olyan dolog, ami el tudná rontani a kedvem. Soha nem voltam még ilyen kiegyensúlyozott, és ez nagyon jó. Lehet, hogy emiatt el kellett jönnöm egy másik országba, hogy szembenézzek a problémáimmal, és rájöjjek, hogy mit csináltam eddig rosszul, de megtettem, és megérte. Úgyhogy bárki, aki aggódna értem, ne tegye! Megtaláltam azt, amiért kijöttem! :)

A tegnapi híradóban láttam, hogy Barcelona környékén, tehát katalán területen azt az új törvényt hozták, hogy az út szélén álló prostituáltaknak láthatósági mellényt kell viselniük. És rendesen mutatták a képeket, ahogy a csinos kislányok miniszoknyában, és neonságra mellényben sétálgatnak.

Szerintem ez hatalmas poén... :D

Igen, tényleg itt voltak. Hogy mit csináltak itt, azt nem tudnám tudnám pontosan megmondani, de szerintem átutazóban vannak, és aludtak, legalábbis a nyomokból erre következtetek. Hogy mikor érkeztek, azt szintén nem tudom megmondani. De azt tudom, hogy Alba barátai voltak. Szóval nem vagyok teljesen hülye. :) Ez megnyugtató.

Elűntek. Remélem nem csak halucináltam, vagy álmodtam vagy ilyenek.... Ez nagyon ijesztő

Na az még hagyján, hogy tegnap este kb 10 óra tájban beállított Albának a barátnője, amiről én nem tudtam, és igen kellemetlen volt, mert hallottam, hogy valaki van kint, hallottam, hogy csókolóznak, és lejátszottam a fejemben egy szép kis megcsalási jelenetet. Ez hagyján.

De hogy ma reggel fél 10kor arra ébredek, hogy 6 huszonéves fiú van a nagyszobában és alváshoz készülődik, és amikor kimegyek Alba sehol, és ráadásul a cigim is abban a szobában van, na az azért sok. Fogalmam sincs kik ezek, fogalmam sincs, mit csinálnak itt (hazudok, mert látom, hogy aludni akarnak, de miért itt???) Magyarázatot követelek!!!!!!!

És ha megkaptam, majd megírom

Hát igen. Tényleg régen írtam, de ennek összesen két oka van. Vagy az, hogy nem történt semmi, és nem volt miről beszámolnom, vagy az, hogy annyi minden történt, hogy nem volt időm írni. De akkor most megpróbálom áttekinteni, hogy mi is történt az elmúlt egy héten.

Tehát pénteken Alba a változatosság kedvéért hazament (és Ane sem volt itthon), de azért előtte még sikerült beiszogatni, és felmenni a városba. A busza hajnal egykor indult (ki hallott már ilyet??????), a városban pedig ilyen mini San ferminez volt, úgyhogy tömve volt minden klub. Én persze találkoztam egy ismerősöm ismerőseivel, és persze, hogy nem jöttem haza, hanem elmentem velük bulizni. Úgyhogy valamikor nagyon későn kerültem ágyba, így persze a szombatomból nem lett semmi.

Az egész vasárnapomat tanulással töltöttem, és itt is fel kell tennem a kérdést, hogy amikor először kimondtam, hogy oké, én spanyolul fogok szociológiát tanulni, akkor miért nem vágott valaki izomból pofán, és kérdezte meg, hogy normális vagy? De őszintén, a válaszom is megvan rá. Mert úgysem hallgattam volna senkire.

A hétfőm gyakorlatilag ugyanazzal telt, tanultam, mert keddre nagyon sokat kellett olvasni, és miért is ne, az utolsó pillanatra hagytam mindent, és persze nem olyan könnyű úgy olvasni egy szakszöveget, hogy kb minden második szót nem értek. Itt azért megjegyezném, hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy két spanyollal lakom együtt (bár ha ezt hallanák, akkor lefejeznének, mert az egyik katalán, a másik baszk, és már milliószor kijelentették, hogy ők nem spanyolok), mert az egyik szöveget, amikor már végképp nem bírtam tovább odaadtam az Ane-nak, aki elolvasta, és kiemelte a lényeget. :)

A tegnapi napom úgy nézett ki, hogy kb hajnal 3ig tanultam, utána keltem 6kor, bementem az órámra, ahol majdnem elaludtam, aztán a következőre. No, ez vicces volt. Ez az az óra, ahol a tanár olyan gyorsan beszél, hogy egy szót sem lehet érteni belőle. Nos, tegnap kijelentette, hogy 3 vizsgánk lesz a félévben, ez fogja kiadni a jegyet, és az első október 18án. :) Vicces nem? Van két hetem, hogy megtanuljak spanyolul, és megtanuljak egy rohadt hosszú anyagot szociálpszichológiából. Ja, és erre a hétre, amikor lesz a vizsgám pluszba még el kell olvasnom egy könyvet (igen, egy egész könyvet), és egy tanulmányt. Amikor ezt itthon mondtam, Alba megkérdezte tőlem, hogy miért, Magyarországon nem kell olvasnotok. De igen, de tegyük hozzá, hogy azért az egy kicsivel könnyebb.
Az órám után még bementem a külügyi kapcsolatok irodájába, és megkérdeztem, hogy miért nincs még diákigazolványom (ami mellesleg szükséges a könyvtári kölcsönzéshez, így most az egyik tanárom kölcsönzi nekem folyamatosan a könyveket. Áldva legyen!), és miért nem tudom használni a tanulmányi rendszert. Erre közölte velem a hölgy, hogy a diákok még nem érkeztek meg, és a tanulmányi rendszer használatához ki kell töltenem egy papírt. Ezzel nincs is semmi baj. De kb 10szer voltam már abban a nyamvadék irodában, és miért nem lehet mindent elmondani egyszerre?????????? Erre adjon nekem választ valaki. Ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy én választottam ezt az országot. :)
Ezek után 4 órán át spanyoloztam a könyvtárban (amúgy büszkén el kell mondanom, hogy beszélek spanyolul, és meg lettem dicsérve, hogy mennyit fejlődtem), és utána végre bementem a hiányzó órámra. Mint kiderült az időpont, amit megadtak nekem erre az órára, jó volt, csak a helyszín nem, ezért nem tudtam eddig részt venni rajta. Nahát, ültem a terem előtt, vártam, hogy bemehessek, és láttam, hogy nagyon sétál ott egy ferde szemű kislány. Gondoltam, ilyen szemmel csak nem spanyol, úgyhogy leszólítottam már. Először is megkérdeztem tőle, hogy beszél-e angolul. Azt mondta, hogy nem nagyon (igaz volt). Megkérdeztem, hogy beszél-e spanyolul. Azt mondta nem. Megkérdeztem, hogy akkor milyen nyelven beszél??? Azt mondta, koreaiul.... Hát, sajnos a nyelvi kompetenciáim nem tettek lehetővé egy kimerítő beszélgetést, de kiderült, hogy ő is Erasmusos, és ez az óránk közös. Na már most, én azt mondom, hogy ez bátorság. Eljönni úgy egy idegen országba, hogy nincs egy nyelv, amin normálisan tudnál kommunikálni a többiekkel. Megígértem neki, hogy felveszem facebookon, és Isten látja lelkemet, de... Olyan egyformák. És most hogy mondjam meg neki, amikor legközelebb találkozunk, hogy "bocsi, én megpróbáltalak megkeresni, de mind tök egyformák vagytok, és fogalmam sincs melyik vagy te!" Hm??? Úgyhogy találomra bejelöltem egyet, és ha holnapig nem igazol vissza, akkor bejelölök egy másikat. :)

Szóval mindezek után, hogy reggel 9-től este 7-ig az egyetemen voltam, hazaestem, mint egy agyhalott, erre a szomszédom megkérdeztem, hogy nincs-e kedvem elmenni vele bulizni. azt válaszoltam, hogy bármikor, de most nem. És aludtam, mint akit fejbevágtak.

Amúgy tegnap megkérdeztem, hogy van-e valamilyen program, amit az egyetem szervez az Erasmusosoknak, és azt a választ kaptam, hogy nincs. (naná, hogy nincs! Spanyolok). Úgyhogy a kezembe vettem a dolgok irányítását, és elkezdtem facebookon keresgélni, és írtam egy pár embernek, hogy van-e kedvük találkozni. És de jól tettem! :) De talán kezdtem ott, hogy az egész város ki volt plakátolva, és az volt ráírva, hogy "huelga general 29 de sept". Gondoltam, valami nagy buli, vagy fesztivál, vagy mittomén. Pedig de jó lett volna, hogy előveszem a szótáramat! Azt jelenti, hogy általános sztrájk! :) Igen, ma egész nap sztrájkoltak baszkföld önállóságáért. Ezért volt az, hogy alig jártak a buszok, és ezért volt az, hogy fölöslegesen mentem be az egyetemre, mert elmaradt az órám. És de jó lett volna, ha valaki ezt elmondta volna nekem, és akkor nem kellett volna 3 órán sétálnom, és várom, hogy az Erasmusos lány, aki visszaírt az üzenetemre, végezzen. Na de lényeg az, hogy sikeresen találkoztam egy német, egy cseh, egy mexikói és egy kubai lánnyal, akik nagyon aranyosak voltak, és ha már az egyetem elbaszta nekem, hogy ott lehessek az Erasmusos találkozón, megszervezem én magamnak.

Amúgy összességében nem bánom, hogy így alakult, mert ha tudtam volna előre mindenről, akkor valószínűleg én is Erasmusosokkal laknék együtt, és akkor nem tartanék itt a spanyollal, ahol. Valahol úgy vagyok vele, hogy lehet, hogy nem lesz olyan sok barátom a világ minden pontjából, és nem leszek ott minden erasmusos bulin (bár holnap pont menni akarok egyre, csak még nem tudom, hogy kivel), de lesz egy csomó spanyol barátom Spanyolország minden pontjából, meg Dél-Amerikából (mert az igazat megvallva, egy igazi spanyollal sem sikerült még összebarátkoznom), és megtanulom tisztességesen a nyelvet, és megismerem a kultúrát. Úgyhogy teljesen pozitívan állok a dolgokhoz, van még egy csomó időm, hogy megismerjek emberek, és élvezek minden percet, amit itt töltök. Sosem unatkozom, mert ha más nem, akkor tanulok. Tudom, hogy a legtöbb embernek nem erről szól az Erasmus, de nekem ez most így jó. Kezdem megtalálni azt a boldogságot, amiért idejöttem. És ez most jó. Nagyon jó.

Hát tessék Tibi, jelenleg ez van velem. :)
 

Mostanában egyre jobban beindul minden, úgyhogy egyre kevesebb időm és energiám van írni, de akkor most összegzem az elmúlt napok történéseit.

Tehát az Erasmus buli, amin múlt héten voltunk nagyon rossz volt, el is jöttünk hamar (hamar? hát 2-kor indultunk el) és átmentünk egy másik helyre, aztán egy másikra, és így tovább, mert itt úgy működik, hogyha egy szórakozóhely bezár, akkor mellette kinyit egy másik, szóval összességében egy jó estét könyveltem el.

A péntekem elég egyhangú volt, nem igazán csináltam semmit azt leszámítva, hogy elmentem egy barátnőmmel kávézni, aki nem beszél angolul, ezzel is kényszerítve magamat arra, hogy használjam a spanyolt, ami büszkén jelentem, egyre jobban megy.

Szombaton este ketten voltunk itthon Elenával, mert a barátja visszament Romániába, Alba pedig elutazott a barátnőjéhez. Elkezdtünk iszogatni, és egyszer csak olyan éjfél körül kitaláltuk, hogy miért nem megyünk el valahova, úgyhogy nekivágtunk az éjszakának. Nem lehetetlen, hogy rosszuk ítéltem meg ezt a lányt, bár nem is nagyon tdtam volna máshogy megítélni, tekintve, hogy soha nem jött ki a szobájából. De felajánlotta a segítségét mindenben, bármikor ingyen ehetek és ihatok a bárban, ahol dolgozik, ami, tekintve, hogy még mindig nem kaptam meg az ösztöndíjat, egy nagyon szimpatikus ajánlat. Az este nagyon jól sikerült, egy fillért sem költöttünk, mégis sikerült jó állapotba kerülnünk, ugyanis csak olyan helyekre mentünk be, ahol vagy ő, vagy én ismertünk valakit, aki ott dolgozik, így mindenki meghívott. Fogalmam sincs, hogy mikor értem haza, de azt tudom, hogy másnap nagyon súlyos fejfájással ébredtem.

Meg is bántam egy csapásra, hogy megígértem Elenának, hogy segítek költözni. Mocsok másnaposan negyven fokban nem a legjobb buli cipekedni. Úgyhogy miután Elena elment, nem csináltam semmit egész nap, csak szenvedtem, és Family Guyt néztem.

Aztán hétfőn. Huh, hát életem legrosszabb napja volt. Kezdtem 11kor egy szociálpszichológiával, amiből természetesen semmit nem értettem. Óra után odamentem a tanárhoz, elmondtam neki, hogy ki vagyok, és megkérdeztem, hogy el tudná-e nekem küldeni azt amit órán kivetít,  mert vagy egész idő alatt másolok, vagy megpróbálom megérteni amit mond (tegyük hozzá, hogy embert ilyen gyorsan beszélni még soha nem hallottam), a kettő együtt nem megy. Erre közölte velem, hogy nem küldni el nekem, mert ő ezt csak az órákra készíti, és vegyem meg a könyvet, abban minden benne van. Hát el tudom képzelni, hogy mennyibe kerül. És végül közölte velem, hogy ha nekem úgy könnyebb, akkor ez a könyv megvan angolul is, és akkor vegyem meg azt. Meg, hogy menjek nyelvtanfolyamra. Úgyhogy megköszönve a nagy semmit hazajöttem. Délután 5re mentem vissza, de miért is ne, az az órám elmaradt, úgyhogy jöhettem haza megint. Ezen az estén beköltözött az új lakótársunk Ane, aki egyébként baszk nemzetiségű (ezt külön ajánlom Barbinak és Dórinak :)). Hasznos, hogy itt lakik, mert nem beszél angolul csak pár szót (mekkora meglepetés), és így sokat tanulok tőle. Egyébként egy nagyon szimpatikus, segítőkész lány.

A tegnapi napon nem történt semmi különös, úgy szimplán jó volt. Találkoztam végre egy másik Erasmuszos diákkal a csoportomban, akinek szintén vannak gondjai a nyelvvel, úgyhogy végre nem vagyok egyedül.

Ma pedig megpróbálkozom egy újabb Erasmszos bulival, hátha... Majd meglátjuk.

Hát ennyi történt velem. Remélem sikerült mindenki információéhségét kielégíteni.

Ja és még valami a tegnapomban. Megtudtam, hogy elkezdtem hiányozni. :D

Ha otthon elmegyünk bulizni, akkor találkozunk legkésőbb 8kor, iszunk egy olcsó kocsmában olyan 11-12-ig, aztán megyünk egy másik helyre, ahol tudunk bulizni.

Ha itt elmegyünk bulizni, akkor negyed 12-kor még egyedül vagyok itthon, és várom, hogy Alba hazaérjen, elkészüljön, megigyunk egy-két sört, és elindulunk olyan 2 körül. A buli meg véget ér 4-kor.

Na ezt nem lájkolom... :(