La vida en España

Ott tartottam tehát, hogy úton voltunk Malagába. Még Sevillából írtunk annak a kedves(nek látszó) párnak, akik ígérték, hogy elszállásolnak, sőt valahol fel is vesznek és hazavisznek minket, hogy innentől kezdve telefonon kell tartanunk a kapcsolatot, mert nem lesz lehetőségünk internethez jutni, és amúgy sem működik a coughtsurfing-ünk.

Azt leírtam már, hogy mi volt a baj? Na mindegy, ha igen, akkor leírom megint. Tehát ugye senki nem kapta meg a válaszainkat, és Klára küldött egy üzenetet az oldal üzemeltetőinek, hogy mi van. A válasz a következő. Ugyebár amikor szállást keresel, akkor szépen beállítod a keresési feltételek, mint, a város, az elszállásolandó létszám, és hogy mit jelöltek meg a szállásadók, mennyire biztos, hogy van szabad szobájuk. Miután ezt beállítottad egy külön lapon kilistázza neked a lehetőségeket, az emberek profilját, a róluk írt értékeléseket stb stb. Mivel mi nem akartunk kockáztatni, ezért mindenkinek küldtünk üzenetet, mert biztosra akartunk menni. De természetesen nem akartunk, és nem is tudtunk volna mindenkinek személyre szóló üzenetet küldeni, ezért megírtunk szépen egy sablont, és Ctl+C Ctl+v-ztünk mindent. A rendszer ezt azzal hálálta meg, hogy spam-nek minősített minket, és a felhasználók védelme érdekében blokkolta a későbbi üzeneteinket. Ez rendben is van, csak azt nem értem, hogy hogyan várják el azt, hogy adott esetben 40 különböző szövegű üzenetet fogalmazzunk meg. Képtelenség. 

Na tehát ez az Alicia írt is nekünk, válaszoltunk is mindig, és a kocsiból küldtem neki egy smst, hogy most indultunk el Tarifából, és hogy jelentkezünk, ha odaértünk. A válasz úgy jött, mint egy hidegzuhany. Ugyanis azt írta, hogy ő nem kapott választ egyik üzenetére sem (na ne már, hogy már a mobilom is spamnek titulál...), és emiatt azt hitte, hogy nem megyünk, és most ott vannak nála a barátai. Duma... Tehát megint ott voltunk, mint mindig, már már közömbösen nyugtáztuk a helyzetet, hogy semmink nincs, megint jön az utcán alvás, a kóborlás egész éjszaka. Na nem! 

Malagába érve az első ötlet az volt, hogy menjünk tovább rögtön Granadába, ott lenne szállásunk erre a napra. Aztán mégis inkább elmentünk egy netkávézóba, hogy megkeressük a város legolcsóbb hostelét, mert rájöttünk, hogy egyszerűen most már muszáj fürödnünk és aludnunk, mert hiába vagyunk nagyon kemények, ez az állapot már bírhatatlan. A netkávézóban én megláttam, hogy a partyguys névre hallgató formáció is pozitív választ adott a kanapékérésünkre, sőt mi több, nevet és telefonszámot is küldtek mellé. Mint az őrült hívogatni, és ahol csak lehet üzenetekkel bombázni kezdtem őket, aminek meg is lett az eredménye, megkaptuk a választ, mehetünk hozzájuk, de csak este 9 után. 

Azonnal kiszállt az álom a szemünkből, el is döntöttük, hogy akkor ennyi nap szenvedés után megérdemlünk egy kis luxust, beültünk hát egy étterembe, és a héten először normálisan megebédeltünk, aztán lementünk a strandra. Ott Klára szépen elaludt, én meg bementem a tengerbe, mert egyszerűen már muszáj volt, hogy víz érje a testemet. Mondanom sem kell, hogy nem voltam bent sokat, mert rohadt nagy volt a hullámzás, bennem meg az elmúlt napok gyötrelmei miatt nem volt túl sok erő, hogy ellenálljak neki, úgyhogy kijöttem, még mielőtt besodort volna a francba. Gyakorlatilag a napot utána a parton töltöttük, nem volt erőnk semmit se csinálni. Ekkor érkezhetett el az a pillanat, amikor már ha az egyikőnk közölte, hogy "Istenem, de szarul nézek ki", akkor a másiknak már nem az volt a válasza, hogy "dehogy", hanem csak annyi, hogy "én is"

Este 9-re elmentünk a megbeszélt találkozóra, aztán haza. A szállásadónk két nagyon kedves fiú volt, egy francia teniszoktató és egy spanyol, kaptunk egy saját szobát franciaággyal, és kérdésükre, miszerint mit szeretnénk csinálni, közöltük, hogy először is szeretnénk lezuhanyozni, és kimosni a ruháinkat, mert már vállalhatatlan állapotban vagyunk. Az az zuhany többet ért akkor ezer orgazmusnál... Mikor végre tiszták voltunk, a fiúk megkérdezték, hogy esetleg lenne-e kedvünk elmenni bulizni, mire mi közöltünk, hogy ha lehet, akkor mi inkább az alvást választanánk, és perceken belül már aludtunk is. Ágyban, melegben, tisztán...

A másnapi koránkelés sem sikerült túl jól, 11 körül másztunk ki az ágyból, összeszedtük szépen a kis cuccainkat, és értettünk a célzásból, miszerint ez a szállás csak egy estére szólt. Írtunk még gyorsan másoknak is, akik Malagában laknak, hogy hívjanak fel minket, mert már megint nincs hol aludnunk, aztán hátunkra vettük a rohadt nehéz zsákokat, és elindultunk várost nézni.

Lebattyogtunk egy térre, kávéztunk és reggeliztünk, és közben élveztük, hogy jól érezzük magunkat, hogy nem akarunk minden pillanatban ülve elaludni, hogy nem úgy kell járni az utcákat, hogy közben folyton lessük az eldugott, de mégis biztonságos helyeket, ahol éjszaka fel-felriadva aludhatunk egy-két órát. Mondanom sem kell, nagy fájdalom lett volna, ha az első ötletre hallgatva kihagytuk volna ezt a várost. Gyönyörű volt, mint mindegyik, tele zenével, mindegyik sarkon utcazenészek szórakoztatták a turistákat.

Természetesen válasz nem érkezett az üzeneteinkre, úgyhogy este kénytelenek voltunk megint a két fiút zaklatni, szégyenkezve küldtünk egy sms-t, hogy mégsincs hol aludnunk, és nem lenne-e nagy gond, ha megint náluk húznánk meg magunkat. Szerencsére a válasz az volt, hogy semmi probléma, de megint csak későn mehetünk haza. (így tudva mondjuk nem kellett volna egész nap cipelnünk a cuccainkat, de ez volt a legkevesebb. Az a zsák már szinte hiányzott volna, ha nem lett volna mindig a hátunkon.) Időben bővelkedve beültünk még este egy hangulatos kis bárba, ahol kipróbáltuk a híres malagai bort (az aszúhoz tudnám hasonlítani, nagyon édes és nagyon erős), aztán amikor megkaptuk az engedélyt hazamentünk.

Csak a francia fiú volt otthon, lelkesen meginvitált minket filmet nézni, és bár az igazat megvallva sokkal szívesebben mentünk volna aludni, minthogy spanyolul végigszenvedjük a Világok harca című borzadályt, az illendőség kedvéért megtettük, aztán, mivel másnap korán indulunk elköszöntünk a kedves szállásadónktól, és nyugovóra tértünk. 

Másnap korán kelés, összepakolás, az elmaradhatatlan rohadt nehéz hátizsák a hátunkon, és az elhatározás, nincs már erőnk stoppolni, nem érdekel mennyibe kerül, menjünk busszal. Közel egy óra bolyongással megtaláltuk a buszállomást, megvettük a jegyet, kávé, reggeli, aztán buszra fel, és rövid időn belül, alvás.