La vida en España

 26-án este indultunk busszal Zaragozába, mert onnan ment reggel 8 valahánykor a gépünk. Már a buszon együtt utaztunk azzal a török fiúval, akivel valaha jártam, ő is Sevillába készült ugyanazzal a géppel. Ezt azért írom, mert szerepe lesz még a történetben. Apró, de vicces szerepe.

Szépen olyan 11 körül megérkeztünk Zaragozába, ahol konstatáltuk, hogy számításainkkal ellentétben nincsen autóbusz a repülőtérre. Mint a taxisofőröktől megtudtuk, nem is lenne értelme elmenni oda, mivel zárva van. (ki hallott már ilyet?) Úgyhogy más választásunk nem lévén, maradtunk a buszállomáson, kifejlesztve a későbbiekben oly hasznos ülve alvási technikát, ami abból állt, hogy hátizsák az ölbe, karokkal szorosan átölelve, fej rá, és alvás. Kevés helyet foglal, és nem rabolnak ki. A hajnali első busszal, tehát olyan 5 óra magasságában szálltunk buszra, és mentünk ki a reptérre, amiről megjegyezném, hogy fenntartják azért, hogy napi 5 járatot indítsanak. Vicc.

A reptéren már lényegesen kényelmesebb volt, és mivel mi online csekkoltunk volt is elég időnk, én el is aludtam hamar. Nem sokkal a beszállási idő előtt ébresztett Klára, hogy mennünk kéne lassan a kapuhoz, és hogy nem tudom-e, hogy a kis török barátunk hova lett. Mondom fogalmam sincs, és még meg is lepődtünk, hogy szó nélkül átment volna a kapun. De a kapun túl sem találtuk, sőt még repülőn sem, és logikus módon leszálláskor sem volt sehol, úgyhogy küldtem neki egy sms-t, hogy mi történt vele, hol van, nincs-e valami baj. Semmi baja nem volt, azt leszámítva, hogy a világ marhája, ugyanis nem hozta el magával az útlevél, és mivel nemhogy nem Uniós, de még csak nem is Európai állampolgár, nem utazhatott. Hát ezen kacagtunk egy sort.

Tehát ott voltunk Sevillában, a világ egyik leggyönyörűbb városában, bementünk a belvárosba, beültünk kávézni, ahol át is öltöztünk, meg is mosdottunk, fogat is mostunk, tehát készen álltunk a városnézésre. Akármerre sétáltunk mindenhol lestük, hogy vajon hol van olyan hely, park, kapualj, bármi, ahol éjszaka meghúzhatjuk magunkat. Közben megvettük szépen a minilmálköltségvetésből engedélyezett napi élelmiszeradagot, ami egy darab kenyeret, és egy kis vizet jelentett. 

Teljesen véletlenül pont ebben az időpontban Gábor (a magyar fiú aki szintén itt tanul) és az egyik barátja is Sevillában volt, úgyhogy találkoztunk velük, és szépen kiültünk egy parkba sörözni. Köszönhetően annak, hogy előtt egy állomáson aludtunk kb két órát, és hogy volt vagy 30 fok árnyékban, egy sörtől már virágos jókedvünk volt. Elmentünk hát Gáborék hostelébe, hogy legalább a szörnyen nehéz hátizsákjainkat letegyük, és hogy bekérezkedjünk zuhanyozni. Ezután az útjaink elváltak, mi elmentünk találkozni egy fiúval, aki mondta, hogy lehet, hogy megy Cádizba, és akkor el tud vinni minket, utána meg kerestünk egy internetkávézót, ami nehezebb volt, mint amilyennek hangzik. Ott aztán Gábor coughtsurfing profiljáról szétküldtem néhány üzenetet Sevillában élő embereknek, hogy sürgős segítségre van szükségünk, és írtam Malagába is annak a párnak, akikhez menni akartunk, hogy hívjanak fel, és a jószerencsére bíztuk magunkat. 

Ezek után ismét találkoztunk Gáborékkal egy bárban, ahol mivel szerda volt, minden csak egy Eu-ba került, elkezdtünk hát sörözni, minekutána, olyan 11 óra körül megcsörrent a telefonom. Egy nagyon kedves Germán nevű fiú hívott, hogy most látta az üzenetünket, és hogy nála tudnánk aludni, fel is jön értünk a városba. Feljött, mi felettünk a cuccainkat, és elindultunk haza. Germán azt mondta, hogy olyan negyven perc lesz gyalog. Aha... Két, azaz kettő órát gyalogoltunk, mire hazaértünk, nekem hólyagosra törte a lábamat a cipő, úgy, hogy ha Kláránál nem lett volna egy papucs, akkor nem tudom, hogy álltam volna lábra utána. Hát hiába, én nem gyaloglásra születtem. Germánnal amúgy hatalmas szerencsénk volt, adott enni, és még szinte meg is sértődött, hogy másnap csak egy szelet kenyeret reggeliztünk, és nem ettük ki a hűtőjét. A nappaliban aludtunk a földön, de úgy, mint akiket fejbe vágtak. 

A következő nap városnézéssel telt. Megnéztük a világ legnagyobb reneszánsz katedrálisát, a főteret, ahol a mór kultúra ötvöződött az európaival, a színházat, amiben éppen kiállítás volt, meg úgy egyáltalán élveztük a hely szépségét. Be akartunk menni az Alcazaba, ami valaha mór palota volt, de megláttuk, hogy 7,5 Eu a belépő, és letettünk róla. Később tudtuk meg Gábortól, hogy ha megfordultunk volna, akkor láttuk volna azt a táblát, amire ki van írva, hogy diákoknak ingyenes. De mivel tudtuk, hogy úgyis visszatérünk még, nem bántunk (nagyon). Közben egy másik hapsii is felhívott, hogy tudna nekünk szállást adni, mondtuk, hogy köszi, már van, de úgyis visszajövünk majd, és akkor hívjuk. Ezt csak azért írom, mert még lesz szerepe a történetben. 

Este azért még összefutottunk a fiúkkal egy sörre egy csodaszép parkban, megbeszéltük, hogy holnap Cádizban találkozunk, ahova ők vonattal mentek, mi pénz híján stoppal terveztük, majd az utolsó busszal hazamentünk, és ismét az igazak álmát aludtuk Germán padlóján. Másnap korán keltünk, reggeliztünk, és kaptunk kekszet meg csokit az útra, hagytunk egy búcsúlevelet, amiben megköszöntünk mindent, megígértük, hogy nagyon jó ajánlást fogunk róla írni két nyelven, és Cádiz felé vettük az irányt.