La vida en España

A busz le is rakott. A világ végén. Semmi kis falu, nem túl sok látványossággal, alig egy várrom, egy szépnek mondható belváros, rohadt hideg. De akkor miért is mentünk el oda? Mert át lehet látni Afrikába. De nem is akárhogy. Rendesen látni a házakat. Van egy benyúló rész, amire ha kimész, akkor elmondhatod, hogy mögötted van Európa, előtted Afrika, jobbra az óceán, balra pedig a tenger.

Tehát megérkezésünk után szépen lebattyogtunk a tenger, akarom mondani ott éppen óceánpartra, elővettük a napi élelmiszer-adagot, és nekiláttunk. Szomorúan konstatáltam, hogy az elmúlt napok kimerítően hajszolt gyaloglásának köszönhetően vérhólyag nőtt a lábamra, amitől igen fájdalmas volt továbbmenni. Közben felhívtuk azt a pasit, aki mondta, hogy szállást nem tud nekünk adni, de szívesen találkozna velünk egy kicsit. Ő közölte, hogy mi nem is Tarifában vagyunk, hanem a várostól 10 km-re. Mondtuk, hogy ez lehetetlen, úgyhogy Klára térképpel a kezében odament a mellettünk heverésző két fiúhoz, akik svédek voltak (és nem svájciak, mint ahogy én mondogattam egész idő alatt), és megkérdezte tőlük, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. A két srác érdembeli választ nem tudott adni, viszont elkérték a számunkat, hogy találkozzunk este, igyunk meg együtt valamit. Belementünk, de nem kevés hátsószándéktól vezérelve, ugyanis, elmondták, hogy Malagában laknak (mi másnap készültünk odamenni), és hogy egy 5 napos túrán vannak itt, két napot töltöttek eddig a hegyekben, két napot Sevillában. Tehát ez az 5. nap, gondoltuk mi helyesen, ami azt jelenti, hogy holnap mennek Malagába. És mivel mondták, hogy még nincsen szállásuk, de semmi csomag nem volt náluk, ezért rájöttünk, hogy ez valószínűleg azt jelenti, hogy kocsival vannak, ergó, ha kedvesek leszünk velük, talán elvisznek minket.

Ezek után bementünk a városba, (mert amúgy tényleg Tarifában voltunk), megnéztük azt a kevés látnivalót, amit még lehetett, ettünk egy nagyon finom vegetáriánus étteremben, és felhívtuk a fiúkat, hogy hol vagyunk, és hova jöjjenek. Amíg őket vártuk, rájöttünk, hogy nem bírunk még egy estét eltölteni az utcán, ahhoz már túl fáradtak vagyunk, muszáj lesz találni egy olcsó hostelt. Szóval mire a srácok lelkesen megérkeztek, csak megkérdeztük tőlük, hogy elvinnének-e minket Malagába, aztán amikor pozitív választ kaptunk, akkor megköszöntük, és közöltük, hogy mi nagyon fáradtak  vagyunk, és inkább elmennénk aludni.

El is indultunk, hogy keressünk egy hostelt, és ha hiszitek, ha nem, hiába jártuk be a várost, egyszerűen mindenhol ki volt téve a papír, hogy tele van, vagy ha volt hely, az számunkra megfizethetetlen volt. Erre jött az ötlet, hogy azon az úton, ahol jöttünk be a városba, az út szélén láttunk egy hostelt, gondoltuk, az nem lehet olyan drága, és biztos nincs is túl messze, és mivel még mindig jobb volt, hogy mozogtunk, mintha egyhelyben ültünk, és szétfagytunk volna, ezért nekivágtunk az útnak. Igenám, de egy idő után már túljutottunk a kivilágított részen, és a tök sötét autóút szélén gyalogolva, mire rájöttünk, hogy azért félünk egy kicsit, már közelebb jártunk a távolban pislákoló fényhez, amit a hostel bocsátott ki, mint a városhoz. Tehát odaértünk nagysokára, bekopogtunk, mire egy kedves fiú ajtót nyitott, és közölte, hogy most nincs szállóvendégük, a bár pedig már zárva van. Aztán gondolom végignézett rajtunk, ahogy két, a félelemtől sápadt lány az éjszaka közepén a lakott területtől kilóméterekre, koszosan, fáradtan, nagy hátizsákokkal ott áll előtte, és megengedte, hogy addig bemenjünk, amíg ő és a barátja is ott vannak. Ennek eredményeként még órákig ott ücsörögtünk és beszélgettünk velük mindenről, kaptunk sört, és igazi olasz sonkát (tudjátok, amit sárgadinnyével szokás enni), és a végén még vissza is vittek minket Tarifába, ahol leraktak egy még nyitva levő bárban, fizettek nekünk egy-egy kávét és otthagytak. Végeredményben jól jártunk.

Az a bár. Nem tudom, mennyi időt tölthettünk el ott, olyan fáradt voltam már (gondoljatok csak bele, hogy előző éjszaka az utcán és egy állomáson aludtunk vagy 2 órát, és lassan 24 órája fent voltunk, és kilómétereket gyalogoltunk), de az biztos, hogy az egyik legszórakoztatóbb momentuma volt az utazásunknak. A pultos bácsi egy kedves öregember volt, kedélyesen elbeszélgetett velünk, nem hagyta, hogy kifizessük az elfogyasztott süteményt, megosztotta velünk a polip helyes elkészítésének minden csínnyát-bínnyát, és jókat szórakozott azon, amikor a vége felé már néha ülve aludtunk az asztalnál. De a vendégek. Olyan volt, mintha mindenki a saját karikatúrája lenne, elnagyolt, képtelen figurák vettek minket körül, úgy éreztem magam, mint valami elfuserált falusi kabaréban, ahol a helyzet és jellemkomikumon kívül a történetnek az égvilágon semmi cselekménye nincs. Találkoztunk az ötven egynehány évesen is agglegény polgárőrrel, aki a munkája végeztével tért be egy kávéra, oldalán a férfiassága szimbólumául szolgára fegyverét percenként megérintve, aki olyan ronda volt, mint a bűn, de engem persze megtalált, és készségesen felajánlotta, hogy eljön velem Magyarországra, és ott feleségül vesz. Ott volt továbbá a vigyori, akinek semmi nem lohasztotta le arcáról a bárgyú mosolyát, még az sem, hogy kb 50 Eu-t bukott el a félkarú rablóban, nemzetiségét azonban homály fedi, ugyanis egy mondaton belül megszólalt kb négy nyelven, de soha senki nem értette, hogy mit mond. Na ő volt az szegény, akit, mikor leült hozzánk beszélgetni, a fáradtság hatására már nem bírtam tovább, és úgy ahogy van pofánröhögtem. Továbbá egy idő után betoppant a szakállas nő, igényesen kisminkelve, nagy ékszerekkel, akit eleinte még meg is sajnáltam, hogy a sors ilyen csúnya tréfát űzött vele, míg Klára kedvesen fel nem hívta rá a figyelmemet, hogy ő tulajdonképpen férfi. Tovább nem is sorolnám, mert ahhoz új bejegyzést kéne nyitni, ilyen és ehhez hasonló színes egyéniségek keresztezték utunkat, és a végén már azon gondolkodtunk, hogy valójában ez nem is a valóság, hanem a kedves pultos bácsi rémálmában vagyunk, aki valaha nyitni akart egy tisztességes kis helyet, és a város szennye odaszokott, amibe az álomban mi is beletartoztunk, a két meggyötört lány aki betoppan az éjszaka közepén, iszik egy kávét, és aztán ott ül még órákon keresztül. Kívántuk, hogy bárcsak ébredne már fel.

Aztán mikor nagysokára felkelt a nap, ami tényleg nagyon sokára volt, 9 óra tájékán, és már nem volt annyira farkasordító hideg, elbúcsúztunk a bártól, és alvóhely után néztünk. Végül a kikötőbe mentünk, mert az fedett volt, és valamennyire fűtött is, ott a táskánkat az ölünkbe vettük (jól bevált módszer), és aludtunk kb két órát. Utána írtunk a két svéd fiúnak, hogy mikor indulunk Malagába, órák múlva kaptuk meg a választ, hogy most, menjünk a szállásukhoz, és mehetünk is. 

Szegényeket így utólag megsajnáltuk, mivel se nem buliztunk velük, csak elvitettük magunkat Malagába, kedvesek se voltunk igazán, viszont koszosak, két napja ugyanabban a ruhában, úgyhogy kellőképpen büdösek is, és még csak nem is beszélgettünk velük, ugyanis miután beszálltunk a kocsiba, fél órán belül el is aludtunk azzal a kellemes tudattal, hogy megpróbáltatásaink véget értek, Malagában már vár a szállásunk, és végre letusolhatunk, és ágyban alhatunk.