La vida en España

Az első dolgunk tehát az volt, hogy megtaláljuk a Cádizba vezető utat, ahova ki tudunk állni stoppolni. Megkérdeztük a kedves tűzoltókat, akik elmondták, hogy merre ne menjünk, szépen megtaláltuk, hogy hol mennek fel az autópályára az autók, kiálltunk, kitartottuk a kis táblánkat, mert az is volt ám, meg a kis kezünket, és megintcsak bíztunk a szerencsében. És a szerencse jött. 10 percen belül felvett minket 3 srác, mondták, hogy nem tudnak elvinni Cádizig, de nagyon közel ki tudnak rakni. Mondtuk, hogy ok. Beszálltunk, nagyon rendesen voltak, nevet és számot cseréltünk a David nevű sofőrrel, és mondta, hogy ha bármikor Sevillában járunk hívjuk fel, nála aludhatunk (neki is lesz még szerepe a történetben). Nem tudom mennyit mehettünk, mert elszundítottunk a kocsiban, de egyszercsak szólt David, hogy végállomás, ők most másfele mennek el, eddig tudtak hozni. Kiszálltunk a semmi kellős közepén. Közben jókat szórakoztunk azon, hogy ha a nagyszüleink most látnának, akkor valószínűleg szívrohamot kapnának, ahogy ott állunk, mindenfelé autók mennek, ugyanis az még autópálya, ahol ugye gyalogos nem is lehetne, és közben keressük, hogy vajon melyik út megy Cádiz felé. Nagy nehezen megtaláltuk, az autók épp el akartak minket engedni, hogy átmehessünk, és még intettünk is nekik, hogy menjenek nyugodtan, mire Klára megszólalt, hogy "csak kinyitom már ezt a táblát, hogy lássák, hogy mit csinálunk itt", mire az első de tényleg az első kocsi megállt, és egy kedves öreg úr kiszólt, hogy ő szívesen elvisz minket. Tényleg nagyon aranyos volt, út közben elmesélte Cadiz történetét, elmondta, hogy miket érdemes megnéznünk, ajánlott kávézókat, amik nem olyan drágák, és kitett minket a belváros közepén. Summa summárum, hamarabb értünk oda, mint a fiúk vonattal, amit nem voltam rest egy üzenetben, nem kis kárörvendéssel tudatni is velük.

Cádiz gyakorlatilag egy félsziget, ami benyúlik az óceánba, nem túl sok látnivalóval, egy nap alatt az egész bejárható. A hangulata viszont nagyon sajátos. A város lakosságának a nagy része halászatból él, úgyhogy a piac tele van friss halakkal és rákokkal. Az egyetlen negatívum, amit a számlájára lehet írni, az a lehetetlen időjárás. Mivel nagyon erős a szél, óránként jön egy vihar, de olyan, hogy olyankor futni kell. Viszont nem tart tovább fél óránál, és szépen lehet látni, ha a távolba nézel, hogy éppen hol tart. Közben azért egyszer egy mosdóban belenéztünk a tükörbe, és kellemeset röhögtünk azon, hogy hogy nézünk ki, pedig ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami utána várt ránk. Szóval a nap végére elmondhattuk, hogy már mindent láttunk, leraktuk a cuccainkat Gáborék szállásán, és elmentünk egy bárba. 

A bárban eredeti flamenco szólt, nem az a hamisított populáris szar, amit a japán, meg minden más turistáknak gyártanak, hanem olyan, amit a helyiek hallgatnak. Egy énekes, egy gitár, többnyire improvizálnak, vagy ismert dalok sorait fűzik össze, a közönség pedig hangos bekiabálásokkal biztatja őket. Valami varázslatos élmény.

A flamenco után még iszogattunk az utcán, mi Klárával egy kicsit be akartunk rúgni, mert tudtuk, hogy az éjszakát az utcán kell töltenünk, nem is volt semmilyen szállásajánlatunk, aztán amikor nagyon hideg lett, és Gáborék menni akartak haza, felvettük a hátizsákot, leraktuk az értékeinket náluk, és elindultunk a vasútállomásra, hogy ott töltjük az éjszakát. Igenám, de zárva volt, csak hajnal 5-kor nyitott, és mivel eleredt az eső a változatosság kedvéért, leütünk a fal tövébe az eresz alá, szépen lassan magunkra vettük majdnem minden ruhánkat (rájöttem, hogy túlságosan napsütésre terveztem, és majd szétfagytam), aztán egyszer csak elaludtunk. Nem sokkal később Klára ébresztett, hogy kinyitott az állomás, menjünk be. Bementünk, aludtunk tovább, aztán valami helyik alkalmazott ébresztett, hogy melyik vonatra várunk. Mondtam neki, hogy csak a barátainkat várjuk, de fel is keltünk egyúttal. Nem tudom, két alvó ember biztos rontotta a vasútállomás imázsát. 

Felszedtük hát a cuccainkat, megreggeliztünk (egy kenyér, és fejenként egy paprika), és nekiálltunk a kis táblánkkal stoppolni, lényegesen kevesebb sikerrel. Talán az volt a baj, hogy Tarifába mentünk, de a szó, amellett, hogy egy településnek a neve, ugyanazt jelenti spanyolul, mint magyarul, és elég sokszor elég csúnyán néztek ránk, úgyhogy kb egy órányi próbálkozás után fel is adtuk, hulla fáradtan, koszosan, büdösen elmentünk a buszpályaudvarra, megvettük a jegyet, felszálltunk a tarifai buszra, és el is aludtunk.